ujjgyakorlat

Nem egészen 10 perc

-Na gyere, ide felülsz és hipp-hopp ott is vagyunk!-a fiú magabiztosan ült a nyeregben és kínálta oda a kormányt. – Nem tudom, elférek egyáltalán? És különben is nyomni fog a váz – aggodalmaskodott a lány. – Ne nyávogj, nézd, itt a pulóverem – a fiú levette, és odahajtogatta, hogy a lány popójának kényelmes legyen. – Úgyis tekerni fogok, szóval melegem lesz – vigyorgott, és közben a lány testének közelségére gondolt, a finom, puha illatú nyakára. Ha hátradől, érezni fogom – mit számít, hogy nehéz lesz egyensúlyozni. A lány már majdnem döntött, de aztán eszébe jutott: – Jó, felmászok oda, de hogy fogsz velem elindulni? – Gyorsan – nevetett a fiú – na mi lesz, gyere már!

A lány feltornászta magát, és igyekezett kicsire húzni magát. A fiú nagy lendülettel beletaposott, az első ide-oda kacsázások után hamar rátalált a megfelelő ritmusra. A lány tényleg hátradőlt, a fiú pedig előre, mondván hogy lásson, de leginkább azt élvezte, hogy a lány tarkójának pihéi cirógatják az arcát. Egészen könnyűnek érezte magukat. Nem volt egészen talán 10 perc, míg oda nem értek a lány házához. Amikor megérkeztek, a lány sikítva, visongva ugrott le a hirtelen fékezés miatt, a fiú csatakosra izzadt arcába mosolygott: – Te, én ezt igazán élveztem, mikor látlak újra?

A férfi bokája galaktikus sebességgel kezdett dagadni – Baj lesz- mondogatta az asszony, miközben a hátizsákból előhalászott pulóverre csorgatta a kulacs tartalmát, hogy majd azzal borogassa. – Most mit csinálunk? – A férfi kerékpárja egyértelműen működésképtelenné vált, a furán kitekeredett boka miatt mondhatni a férfi is. – Nem tudom -szisszent fel a férfi a nedves hideg ruha érintésére – talán hívni kellene valakit. – Nincs térerő, kijjebb kell mennünk az erdőből – sóhajtott az asszony. – Mi lesz, felülsz a kormányra? – próbált viccelődni, de tudta, hogy képtelen lenne a férfi súlyát egyensúlyozni. – Haha, vicces vagy…tekerj ki, ameddig nem találsz térerőt és hívj segítséget! – Nem akarlak itt hagyni! – Márpedig muszáj lesz – nyöszörgött a férfi – én erre nem bírok ráállni – bámulta keservesen a vörös és püffedt végtagot. – Egész egyszerűen nem hagyhatlak itt! Próbáljuk meg, hátha el tudlak vinni a csomagtartómon…- az asszony kirángatta a maradék ruhákat a hátizsákból és fészkesíteni kezdte a kerékpárja hátsó részét. Felült és a kerékpárt kicsit oldalra billentve nyújtotta a férfinek a karját -gyere, próbáljuk meg! A férfi egy pillanatig habozott, aztán az asszony keze után nyúlt, fél lábra kapaszkodott, néhány suta ugrással elhelyezkedett a csomagtartón, miközben a sérült lábát próbálta eltartani magától. – És most? – És most segíts- nyögött az asszony – háromra ellököd magad a lábaddal a talajtól, én pedig egyszerre tekerni kezdek. Nem volt egészen talán 10 perc, mire kiértek az autóúthoz, szinte részegülten nevetgéltek – Na most, na most vigyázz, vagy megállunk ügyesen, vagy kettőnkért jön majd a mentő!

-Ez mi? – bámulta az idős asszony a hatalmas csomagot. Férje hántani kezdte a papírborítást és úgy magyarázta: – az orvos azt mondta mozogjak még többet. Ússzak! Az a nekem való sport ebben a korban. Szerinte! – Büszkén nyugtatta a kezét az immár meztelenre vetkőztetett szobakerékpáron. – Én újra tekerni akarok! És így biztos nem borulok fel az utcán! – Hát, te tudod- hajlongott az asszony, hogy összeszedje a karton cafatokat.- Mindenesetre én most ezeket kiviszem a szemétbe, ha nem bánod. A férfi darabos mozdulatokkal felmászott a nyeregbe és óvatosan csúsztatta a lábait a pedál hevederjeibe. Nem volt egészen talán 10 perc hogy kipirult míg hajtotta a zajos mechanikát, az asszony ahogy visszatért, mosolyogva nézte: – Papa, elvinnél egy körre? – Még ennél is nagyobbra? Na gyere Mama, húzd ide azt a széket, igazán messze megyünk!

farysomnia-couple-on-bike-a

érzem · látom

Metró sztorik

Rohanok az átszálláshoz, igaz, hogy 5-7 percenként jár a metró, de este van, és én minél hamarabb haza szeretnék jutni. Az átjáróban ma este Elvis játszik, hétköznapi ruhában, vasárnap van. Egy tavaly nyári emlék jut eszembe, ugyanez a dal, egy részegebb és dagadtabb Elvis, és mi bolondozva táncolunk.

Hömpölyögnek a turisták, és pont egy hátizsákos lomha szerzet miatt csukódik be az orrom előtt a metró ajtó, mert nem hajlandó beljebb lépni. Duzzogok, és lassított léptekkel, a futástól a hátamon görgő izzadságcseppekkel sétálok el a peron végéig, ahonnan majd egyszerűbb lesz az otthoni megállómnál kiszállni. 5 perc, csak 5 percet kell várnom, de egy fárasztó műszak után az örökkévalóság.

A túloldalon az afrikai árusok tanyáznak lepedőbe bugyolált áruikkal, csak a szokásos, így a saját oldalamon lévő emberek kezdem el figyelni. A lépcső alján vörös és merev arcú lány ül. Tekintete a semmibe mered, kicsit felfelé, éppen súrolva a vele szemben álló fiú magasságát. Nem kétséges, összetartoznak. Nem is én duzzogok, ő duzzog igazán. Tüntetőleg a fiú fölé néz, az irányába ugyan, de még véletlenül sem rá. A srác a falnak támaszkodik, a haját turkálja, nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Közöttük fali reklám, egy sorozatot reklámoz, csillogó, fényes mosolyú emberekkel. Nem, szerencsére nem szerelemi történet a reklám célja, különben már túlontúl ironikus volna az egész jelenet. Igyekszem nem bámulni őket, de nem tudom levenni a szemem a történtekről. A lány szája egy dühödt csík, álla felszegett, kezében egy szál száraz növényt forgat. A fiú a haját túrja, a lábai elé bámul, és nem néz a lányra. Nem, nem helyiek, biztosan turisták, de nem tudom eldönteni, hogy épp melyiküknek nehezebb. A fiú kezében vizes palack, zavarában olykor odanyújtja a lánynak, amaz hol óvatosan belekortyol, hol a szemét nedvesíti kevés tenyerébe locsolt vízzel. Egyetlenegy palack átadáskor sem néznek egymásra. Fél szemmel a kijelzőt figyelem ami a metró érkezését jelzi, és most az egyszer nem bánnám, ha késne. De nem, időben jön. A lány tekergeti a hosszú haját, kontyba fogja, és ugyanabba a kocsiba szállnak, ahová én. A metró tele, szorosan egymás mellé kell, hogy álljanak, a fiú sután fogja át a lány derekát, óvva a tömegtől, kihasználva a tumultust. Össze kell tartozni. A hátukat látom. A lányé vörös, napégette, a fiú beesett vállú, esetlenül nyugtatja karját a lány derekán. Sokan vagyunk, nem tudunk rendesen kapaszkodni, a hirtelen fékezések összeborulásokat eredményeznek, rám egy izzadt hónaljú férfi simulna, kilépek a rámhajlásából. A lány elejti a száraz növényt, a fiú utána kap, feje a lány mellkasára borul, akinek szája ismét csík lesz, de a szemei feltelnek könnyel. A fiú ránéz, a lány vissza és akkor megáll a metró. Ki kell hogy szálljanak, de még mindig tétován nézik a másikat, és a metró kocsi padlóján heverő növényt, a tömeg kisodorja őket. Az ajtók záródnak.

Elhagyjuk az állomást, a növény a földön hever meggyötörve, egy félig részeg turista cipője alól kandikál.

tumblr_n418jmfG6R1r4ueyro1_500

ujjgyakorlat

Ez is szerelem

Annyi minden van, amire nem lehetek befolyással, hiába a vágyak, és az okosnak hitt gondolatok. Ahogy betoppant az életembe, még vártan is váratlan volt. A legjobb, amit tehettem, hogy az események sodrásába engedtem magam, hogy aztán az olykor kavargó örvényes folyam csendesen csobogó szakaszokkal is megörvendeztessen.

És most itt fekszik mellettem. Aludnom kellene, végtelenül kimerült vagyok, de inkább csak lélegzet visszafojtva figyelem. Figyelem, ahogy az ajkán nyálbuborék buggyan, annyira jóízűen alszik. Megbabonáz a lehunyt szemhéja mögötti gyors szemmozgás, a pilláinak rezgése. Azok a valószínűtlenül hosszú szempillák! Amikor ébren hosszan egymás szemébe bámulunk, aranyozva keretezik mélykék szemét, szinte hipnotizál tekintetének tisztasága. A hátán pihen, felém fordítja arcát, minden egyes részletét alaposan meg tudom figyelni. Vajon miről álmodik?-erre gondolok, aztán forró boldogság önt el, mert biztos vagyok benne, hogy én is ott vagyok az álmában. Nem lehet másképp. Szeretném kinyújtani a kezem, érezni bőrének selymét, sőt legszívesebben az arcomat fúrnám belé, hogy porcikáinak minden egyes illatmolekuláját magamba szippanthassam, hogy újra úgy érezhessem, mint amikor még bennem volt, amikor teljes összeolvadásban léteztünk, szorosan egymáshoz kapcsolódva. Nem bírom ki, legalább halkan beszélnem kell hozzá, mert félek, a gondolataim nem érik el, és akkor sohasem tudja meg, hogy mennyire vártam, hogy mennyire csodálatos, hogy mennyire boldoggá tesz, hogy engem választott és hogy mindig vele leszek.

Megrezzenek amikor forgolódni kezd, kezével álmában tapogatózni kezd, elhallgatok. Amikor kitapintja a karom, felém gördül, egészen közel, és belekarol, orrát a kézfejemnek támasztva. Érzem, ahogy a kiáramló levegő birizgálja az apró szőrszálakat. Én is a kézfejemhez hajolok, és most már ketten lélegzünk össze. Itt ér utol az álom, ha akarom, ha nem, így rezgünk együtt a babapúder és anyatej illatú éjszakában.

20170625

érzem · látom

A nőgyógyász, egy fikció nyomán. Mert megtörténhet.

Olvasom az írást, alatta az áldozathibáztató hozzászólásokat és összeszorul a torkom. Rázom az ágyneműt, veszem be az ablakból, dühösen igazgatom az ágyon és emlékezem.

Jó pár éve. A masszőr iskola után, egy nehéz munkaidőszak után, most, hogy már tudom, hogy milyen a jó masszázs, most, hogy már elhiszem, hogy mennyire fontos, és hogy nekem is jár, hosszasan keresek masszőrt, mire hazaérek külföldről, már csak elnyúljak a kényeztető izomlazító masszázs alatt. Kis város, nem bővelkedik kínálatban, de a férfi, aki visszajelez, kedves és figyelmesnek tűnik, visszahív, rugalmasan egyeztet, már alig várom, hogy elérkezzen a megbeszélt időpont.

Izgatottan készülök, hiszen az első hivatalos masszázsom az iskolai egymáson gyakorláson kívül. A férfi pár utcányira lakik tőlem, a lakásba lépve tiszta, rendezett összkép fogad, az az érzésem, mintha egy idősebb személlyel élne itt. Ő maga 50 és 60 közötti. Régi vágású, udvarias, tiszta, vasalt fehér öltözékben vár. A helyiség ahová bekísér egy szűkebb szoba, épp, hogy elfér a masszázs ágy. Az ágyon friss, ropogósra vasalt lepedő, régi rádiósmagnóból szól egy kellemes lazító zene. Zavarban vagyok, mégis csak az első alkalom, mégis csak egy férfi, de megpróbálok magabiztosnak tűnni, és úgy megválni a ruhadarabjaimtól, míg végül egy szál bugyiban fekszem fel az ágyra, hasra. A biztonság kedvéért, hogy zavarom még ezzel is leplezzem, szorosan lehunyom a szemhéjam. Mi a panaszom-kérdi, – van-e kifejezetten problémás terület, ahol a masszázst szeretném? Igen, a hátam és a derekam- felelem – és a lábamnak is jól esne. Másutt? Másutt nem. Ebben maradunk, és ő masszírozni kezd. A krémet régimódiasan – még emlékszem erre a metódusra az oktatásról – meleg vízzel hígítja, ami ugyan kellemes lenne, de a furcsa, ziháló lélegzetvételével együtt inkább ijesztő. Már nem is vagyok benne biztos, hogy a krémet hígítja meleg vízzel, talán valami mást érzek? A szokásosnál paranoiásabbnak érzem magam, és arra gondolok, hogy jesszus, milyen vicces lesz majd erre visszagondolni, milyen marhaságok jutottak eszembe. A masszázs jó, de nem adja azt a felszabadító, ellazító érzést, amire vágytam, persze nem tudok ellazulni fejben én sem egészen. Majd egyszer csak arra kér, forduljak meg. Az jut eszembe, hogy de hát azt kértem, hogy a hátam, meg a derekam, de nem szólok, csak megadóan megfordulok. A mozdulatok, amivel a mellkasom keni, az izmaimat simítja, ismerősek, így tanultam én is, hogy így masszírozunk női mellkast. Egy pillanatra megnyugszom. Majd megmerevedem, amikor a mellem kezdi el kenegetni, simogatni. A szemem még mindig nem merem kinyitni, csak hallgatom feszülten ahogy zihál. Szerencsére abbahagyja, áttér a hasamra, a combomra. Gondolatban zavartan felröhögök, hogy ez már tényleg a paranoia legteteje, mit képzeltem? Majd érzem, ahogy a medencémnél simít, masszíroz, és a keze be-be csúszik a fehérneműm széle alá. Francia bugyi, jó széles, szándékosan választottam ezt, jó sokat takar. De az ujjhegyei már a szeméremdombom simogatják, és a zihálás egyre erősödik. NEM! Ezt nem akarom! Majdhogynem sikítva üvöltök, és már nem érdekel, hogy paranoia-e vagy sem, és megfogom a kezét és ellököm.  De többre nem vagyok képes, és hagyom, hogy befejezze a simító masszázst a lábaimon, amit érezhető sértettséggel végez. Dermedten fekszem, még mindig szorosan lehunyt szemmel, és szégyellem is magam, hogy így rárivalltam – talán, félreértettem valamit – de egyszerre bénán a félelemtől, hogy ha most kinyitnám a szemem, és meglátnám az egyértelmű arckifejezését- vajon mit látnék rajta?? – akkor nem tudnék mit tenni. Hogy olyan szűk ez a szoba, hogy ha most leugranék az ágyról, és felkapnám a ruhám, nem tudnék kimenekülni, mert pont az ajtóban áll, pont elállja az utat, elkapja a torkom, bármim, és nem enged.

Végre végez a mittudomén mivel, mert már masszázsnak nem is nevezném, és már csak arra tudok koncentrálni, hogy baj nélkül ki kerüljek innen. Elmegy kezet mosni, rekord gyorsasággal kapkodom magamra a ruhát, oda dobom a masszázsért járó kétezrest az asztalra, és már az ajtó felé menet hallom, hogy mondja, hogy igyak egy pohár vizet, direkt kikészítette nekem az asztalra, vagy inkább barack levet szeretnék. Nem, nem vagyok szomjas, köszönöm a masszázst, viszlát és már a kezemben a kilincs, nyitom az ajtót, és a lépcsőház szagától és tudatától megkönnyebbülök, ha kell, itt már segítségért tudok kiáltani. Otthon a zuhany alatt zokogva, hosszan dörzsölöm le magamról a zsíros krémet.

30 elmúltam, amikor ezt történt. Már javában felnőtt. És persze rengeteg helyzetre még nem felkészült. Nem, nem voltam felkészülve, hogy egy ilyen helyzetben megvédjem magam. Még most sem tudom, hogyan kell. Igen, persze, fel kellett volna pofozni. Grilltűvel leszúrni. A gatyáját leperelni, de minimum azt a torkán legyömöszölni, hogy egyszer s mindenkorra belé fojtsam a zihálását. Mi az a kiszolgáltatott helyzet? Hogyan kerül bele az ember? Hogyan lesz valakiből áldozat? Hogyan dühít fel mindannyiunkat egy ilyen történet, ha más tollából olvassuk? Mitől érzi magát bárki is feljogosítva, hogy ítélkezzen, hibáztasson ilyenkor? Hogyan gondoljuk azt, hogy mi biztos tudtunk volna cselekedni, a szükségeset meglépni? Rengeteg szempontból lehetne ezt a pár kérdést – és még többet, ami innen fakad – körbejárni, és megfelelő válaszokat felsorakoztatni. De én leginkább csak a gombócot érzem a torkomban, amit jó lenne kiöklendezni.

Almon-storyboard-frame-10_related

ujjgyakorlat

A fájdalomhoz való jog

Előreesett vállakkal ült az ágya szélén és a galambmintás párnáját gyűrögette. Hangtalan sírás rázta, nem mert hangot adni a belső fájdalmas elkeseredettségnek. Mama-párna, mama-párnának foglak hívni-suttogta, -és bármi fáj, te leszel minden vigaszom, hozzád mindig odabújhatok! Megrázkódott és a feltörő zokogását azzal tompította, hogy a párnába temette az arcát. Szivaccsal tömött, puha párna volt, a könnyfoltok terjedelmes ázott nyomott hagytak.

-A házifeladatod készen van??-az anyja metsző hangja reccsent rá a másik szobából. Torkában dobogó szívvel állt fel, tette a párnát az ágyra és gyöngéd szeretettel nézett le rá, szinte hangtalanul formázta a szavakat: Te vagy az egyetlen vigaszom. Az íróasztalhoz ült, feszülten hajolt a könyve fölé és kifelé hallgatózott, vajon mikor lép be az anyja? De nem jött. Már-már sikerült elkapni a tananyag fonalát, amikor újra az anyja ideges hangja robbant be a térbe: kész az ebéd! Haladjál kezet mosni! Szemlesütve iszkolt a fürdőszobába, majd asztalhoz ülvén kerülni próbálta az anyja tekintetét. 

-Egyél!! Borzadva nézte a tányért, már megint rántott tök…gyűlölte és ezt az anyja is tudta. -Nem, nem szeretem- hebegte remegő szájszéllel, még mindig kerülve, hogy az anyjára pillantson. -Már pedig nem válogatsz!!És nekem ne bőgj itt megint!!

Nem is tudta, hogy miért pont ez a jelentéktelen emlék tolult most elő, persze az igazán fájdalmasakat már nem egyszer végigpörgette. Ült a sötét nappaliban, a könyvespolcnak vetette a hátát, onnan bámult ki az utcai fényekre az ablakon át. A lakás csendes volt, a levegőben veszekedés és becsapott ajtó verejtékes illata terjengett. Üresnek érezte magát, hiába próbált elkapni egy érzésfoszlányt, hogy csak egy lépéssel közelebb kerülhessen az örökös kishitű önmarcangolásainak és alkalmatlanságát folyton bizonyítani akaró provokációinak véget vető megoldásához. Nyugodt vagyok, mert már megint bebizonyítottam azt a mardosó érzést, hogy engem nem lehet szeretni – gondolta,- csodálatos, hát végre az ismert terep. De mi van tovább?? Tényleg erre is alkalmatlan vagyok, hogy megszakítsam valaha ezt az ördögi körforgást?? Körbenézett, választ keresett, bárhol. Az egyik fotelban meglátta az anyja által varrott, szivaccsal töltött párnát. Lúdbőrözni kezdett. Odaült és a karjaiba vette. Feszes, dagadtra tömött párna volt, nem olyan simulós és gyengéd, mint emlékeiből a mama-párna. Az arcához szorította, majd ringatni kezdte. Próbálta elképzelni 7-8 éves testének arányait, tapintását. Ringatta, hosszan. A durva huzaton apró gyöngyökként ültek a könnyei, és arcát áztatták vissza.

eszem

Albondigas

Óh, a spanyol húsgombóc! Bár a magyar fasírozott még mindig gyakran előnyt élvez vele szemben, már amennyit elkészítem, de az utóbbi időben már igazságosan váltják egymást: egyszer fasírt, másszor albondigas.

Albondigast először Déniában, az andalúz tapas bárban ettem, amikor még Franciaországban éltünk és telelni jöttünk át ide, és emlékeim szerint imádtam. Egy alkalommal, amikor kifogytam a darált hús elkészítését illetően az ötletekből és mivel férj mindig nyúz, hogy adaptáljuk a spanyol konyhát, hát eszembe jutott ez a húsgombóc. Azt hiszem ahány ház, annyi elkészítési mód létezik, tehát nem volt egyszerű egy igazi receptet levadászni, így több recepten, több nyelven rágtam át magam, megnéztem az itthoni készletet és pár kísérlet után kialakult az én saját házi albondigas receptem.

Hozzáadtam:

-500 g darált marhahús

-2 nagy tojás

-1 nagy gerezd fokhagyma

-két jó marék zsemlemorzsa

-só, bors, szárított petrezselyem

A szószhoz:

-300g sűrített paradicsom

-1,5 dl húsleves

-1dl vörösbor

-2 babérlevél

-1 gerezd fokhagyma

-só, bors, rozmaring, kakukkfű, chili

-1 teáskanál barna cukor

-sűrítéshez étkezési keményítő vagy liszt

Az első lépés a gyurmázás, a gombócokhoz összegyúrom a hozzávalókat (a fokhagymát belereszelem) és diónyi göböket formálok a masszából. Ez a legmacerásabb része az elkészítésnek, na meg a gömböcskék forgatása sülés közben, de megéri a fáradtságot, mert jobban is sül, és enni is egyszerűbb, de természetesen a nagyobb gömböcökkel is működik. A 32centi átmérőjű serpenyőm pont telerakom vele, és kevés olíva olajon nagy lángon sütni kezdem, hogy a külseje kérgesre piruljon, és buzgón pöckölgetem, forgatom őket egyik oldalukról a másikra. Amikor elérték a kívánt színt és formát, lecsepegtetve tányérra szedem őket és félre rakom. Az olaj az odasült pörcökkel a tűzön marad, és már zuttyintom is rá a vörösbort, amely édes sziszegéssel szortyogással egyesül a kevéske olajjal és az apró lesült húsdarabokat szépen felszínre hozza. Repül a babérlevél, a reszelt fokhagyma és a cukor, majd a húslé, hogy nagy rotyogás közepette szerelmesen  összeolvadjanak az ízek. Néhány perc után követi őket a sűrített paradicsom a fűszerekkel egyetemben, és kb 10 percig hagyom így őket egymással édelegni, miközben neki állok elkészíteni a köretet. Férj főtt krumplival szereti, én leginkább tésztával, de rizzsel is gyakran fogyasztjuk. Nagyjából a 10 perc elteltével beleeresztem a szószfürdőbe a gombócokat, had élvezzék zamatos simogatását még legalább 10 percen keresztül, addigra pont annyira járja át a pórusait, amennyire épp csak szükséges. És már itt is a tálalás ideje…Que aproveche!

látom

Gyöngy

Kora reggel. A metróra várnom kell, így van időm elsétálni a peron végéig, leülök, kinyitom a táskám a mobil után kutatva, majd azzal a lendülettel be is csukom. Inkább az embereket figyelem ma. Vagy csak lehunyom a szemem és érzékelem azt a fajta testi-lelki egységet, amit csak reggel, a tudatosság és az egó felébredése előtt lehet igazán megélni.

Az ellenkező irányba haladó szerelvény is szinte ugyanakkor érkezik be, az ablakokon keresztül mindkét kocsiba belátok. Néhány korlátnak dőlő arc ragadja meg a figyelmem, mind mosolyognak. A kocsi, ahová beszállok elég zsúfolt, de még éppen le tudok ülni. Szemben egy lány desigualos szoknyában és sportcipőben, szétdobott lábakkal, szinte lefolyva az ülésről zenét hallgat, feje ütemre ring, és engem vizslat. Zavarba jövök, és nem forgatom a fejem, nem nézelődök. A szemközti ablak sötétjében nézem az arcom, aztán megunom. A földre téved a szemem, az ülések alá, és a szürke, fekete-fehér cirmos padlón kincset fedezek fel.

Kincset, ami az út végéig teljesen leköti a figyelmem. Egy gyöngy beszúrós fülbevaló görög a földön, ring, táncol a metró mozgásával együtt, amikor fékez, nagy félköröket ír le a fémbeszúró mentén. Figyelem ahogy ritmikusan mozog, a csillogása annyira kitűnik a környezetéből, hogy szinte hipnotizál. Vajon hogy került oda?

Fiatal lányt látok, hosszú göndör hajjal, amit folyton a füle mögé simít, a barátnőivel kacag, nem, inkább egy fiú ül mellette, de szinte szemben, annyira egymás felé fordulnak, a lány térdére teszi a kezét, miközben történetet mesél, a lány nevet és a rakoncátlan tincseit igazgatja, lepattan a fülbevaló biztosítója és amint a lány újra a hajához nyúl, a gömböcske is elszabadul, először csak a blúza ráncába hull, de amikor megérkeznek a megállóhoz és a fiú kézen fogva rántja fel, hogy gyere, itt le kell szállnunk, a földre hull és szomorúan csillog a vidáman távozó tulajdonosa után.

Vagy talán egy idős hölgyé? Fülcimpája, nyúlott, ráncos, hosszú évtizedek óta díszelegnek rajta különféle fülönfüggők, ez a kis gyöngyös az egyik kedvenc, egyszerű, és szinte minden alkalommal viselhető. Nem ismeri ezt a szakaszt, miközben kistáskáját magához szorítja, folyton a ledes kijelzőt figyeli, mikor jelzi majd az ő leszállóját. Hajnalban könnyen kelt, volt ideje mindent elrámolni, készülődni, hogy elérje a távolsági buszt, csak az időjárás zavarta meg, nem mondott esőt, most meg esik. Keresni kezdett egy kardigánt, vagy inkább blézer legyen? Az ékszereket majdnem elfelejtette, a kis gyöngyös a hozzávaló lánccal, az jó lesz, nem kell az arany fülbevaló makacs kis kapcsával bíbelődni, erre csak hátul ráhúzza azt a kis töpszlit, és már lehet is menni. Még egy utolsó ellenőrzés, hogy minden meg van-e, még a bejárati ajtóból egy utolsó pillantás a lakásra, és ha nagyon akárná, látná az ezüstösen fénylő kis töpszlit a nappali hajópadlóján, mert éppen úgy esik rá a fény, de már nem látja. Az egyik gyöngyfülbevaló biztosítás nélkül utazik a sokat látott cimpában, és majd onnan is búcsúzik hirtelen, amikor a hölgy a várva várt megálló lámpájának felvillanásánál felpattan.

Ahogy haladunk egyre a városközpont felé, egyre többen szállnak fel, már lábakat is kell bámulnom, hogy rálássak a kis gyöngyre. Felpillantok, a zenét hallgató lány megint vagy még mindig az arcomba bámul. Állom a tekintetét, mert meg akarom nézni az arcát, látni akarom a fülét. Fekete karikák kandikálnak ki vörös hajának sűrűjéből. Elkapom a tekintetem, túl szép és túl frappáns befejezés lett volna. Bánom az egyre sűrűsödő lábakat, esélyem sincs lehajolni a kincsért, csak a táncának emlékét viszem tovább.