ujjgyakorlat

10 perc

– Hol vagy? Megérkezett a busz, de te nem vagy rajta?!

– Persze hogy nem, hiszen mondtam, hogy vonattal jövök! Most szállok le…

– A francba. Várj meg! 10 perc és ott vagyok!

10 perc. Még pont lesz idő egy cigire. A váró gyorsan elnéptelenedett, bár ebben az órában egyébként sem sok leszálló volt. Ebédidő. A resti is zárva, nem mintha szeretett volna bármit, de ettől a szokottnál is kihaltabbnak hatott a városka poros szegletében csúfoskodó rozzant állomásépület. Kilépett az utcafrontra, a kis poggyászt egy virágládára helyezte és rágyújtott. A két út találkozásánál lebegő-táncoló szélkavarta porcsomót figyelte. A férfira gondolt, az előttük álló két napra és éjszakára. A legutóbbi együtt töltött nap emlékei vibrálva tolultak elő, ettől még izgatottabb lett. Szinte látta magukat a folyóparton, ahogy meztelenül vihogva kergetik egymást, a víz viziójától persze újra visszaugrott a múltba és újrabizseregte a közös zuhanyzást, ahogy a csatakosra szeretkezett testüket próbálták hűteni, majd mégis a langyos vízsugár alatt megint inkább egymás testébe fonódtak. Később az ágyon, az újrafeszített lepedőn a férfi hason feküdt, ő pedig a napbarnította háta és a fehér feneke közötti határvonalat cirógatta. 

Szűrőig égett a cigaretta, ideje volt elnyomni. A virágláda oldalán dörzsölte ki belőle az utolsó perzselő szikrát is, nem volt hová kidobni. Tanácstalanul állt a csikkel a kezében, s közben az órájára nézett: már itt kellene lennie. Vajon melyik irányból érkezik? Szemét erőltetve bámult el mindkét irányban az úttest felett rezgő forróságba. Mindkét irányból feltűnt egy-egy autó. A szemből érkező némileg gyorsabban haladt, jóleső várakozással szuggerálta, hogy a férfi kis halványzöld autója rajzolódjon ki a még csak a két reflektor fénycsóvából. Minél jobban formát öntött a jelenség annál dermedtebben nézte az azonnal felismert autót: a férje! Egy pillanatra lefagyott, de a lélekjelenlét felemeltette vele a kezét, hogy mosolyogva leintse az autót. Nem merte balra fordítani a fejét az arról érkező kis halványzöld autó érkeztére. 

– Drágám, mit szólsz? Meglepetés! Tudtam hogy ma erre van fuvarod, gondoltam együtt ebédelhetnénk, már épp hívni akartalak. Micsoda szerencsés véletlen! Vagy 10 perce érkeztem, épp csak elszívtam egy cigit, annyira izgultam…

Advertisements
ujjgyakorlat

Egy szem gesztenye

A padlásszobában ücsörgött. Nem szerette a ház más helyiségeit, urizáló tágasságukat. A kis vackokat kedvelte inkább. Ha veszekedtek, legszívesebben a gardróbba menekült, oda kuporodott be. A padlásszobában kaptak helyet régi életének megmaradt bútordarabjai, jól esett a vigaszt nyújtó tárgyak között megbújni. A ház tereit leszámítva amit még kevésbé szeretett, hogy ikerház révén néhány falat a szomszéd családdal osztottak meg. A padlásszoba vékony fala a szomszéd kamaszodó kislány szobájával kapcsolta össze, pontosabban az onnan átszűrődő hangokkal. Ült a sötétben és hallgatta a füzet vagy könyvcsattogást, és ahogy a lány jajong és az anyja – az amúgy mindig mindenkivel kedves és nyájas alsós tanítónéni – fojtott dühös hangon, miközben veri a lányát, azt ismételgeti: az én lányom nem fog angolból megbukni!

Minden látszat, minden hazugság-erre gondolt. Eljátszunk valamit, csillogtatunk valami kifelé, miközben belülről rothadva málik szét minden. A sötét szobában jól látta az udvarba hajtó autó fényét, de ha oda sem nézett volna, akkor is tudta volna, hogy megérkezett, a kapu fájdalmas hangon nyikorgó automatikája miatt. A férfi egyik keserédes vicce volt ez mindig: egy női kapu, hisztizik amiatt, hogy engedelmeskednie kell. Már a bejárati ajtónál zörög a kulcs, lélegzetvisszafojtva figyelt. A falon túlról már csak szipogás hallatszott. Kedve lett volna átmenni, átölelni, kicsit ringatni a lányt, és persze egy kölcsönölelésben megpihenni. Tudta mi következik. A férfi felért a lépcsőn és a szobába lépve feloltotta a lámpát: Már megint itt vagy! – Oltsd el! – felelte ő is üdvözlés helyett. A férfi engedelmeskedett. Leült a gödrös kanapéra, elvette a kezéből a párnát: Ne ülj a földön, gyere ide mellém. Visszahúzta a párnát, abba kapaszkodott: Hol voltál már megint? Bár már nem is akarta tudni. Semmit nem akart már erről a férfiról tudni, semmit nem akart tőle hallani, nem, talán tényleg nem a férfi változott, hanem ő maga, de erre sem akart gondolni. Szerette volna ha leül mellé a padlóra, végre egyszer, de legalább csak most, úgy tesz, mintha átölelné, de tenyerével tarkójába markolva hanyatt dönti. Hanyatt döntve úgy marja marcangolja fél kézzel, mintha legalábbis a húsát-vérét vágyná, másik kezével simítja és közben vetkőzteti. De a férfi nem ül soha a padlóra, ő pedig már nem akar felállni. Igazából a szemét sem akarja már nyitva tartani, nem akar körvonalakat, árnyakat látni. Elég a sötét. Meglepetést hoztam-mondja a férfi-amikor megláttam, rögtön rád gondoltam. Milyen jó a sötét, vitakirobbanás nélkül lehet szájat húzni: újabb ékszer, újabb rohadt csillogó hazugság. Öklét zárva húzza elő kabátzsebéből és elkapja a tenyerét: csukd be a szemed!

A várt fémes hideg érintés elmarad, helyette duci, gömböc, meleg tapintású selymes felület éri, és rögtön felismeri: friss, idei vadgesztenye. Kinyitja a szemét, egyik tenyeréből a másikba gurigatva hitetlenkedve tapogatja, miközben zsibbadt boldogságérzet árad szét a mellkasában: Szóval mégsincs minden veszve, van remény, van közünk egymáshoz. Simogatja, dörzsölgeti a gesztenyét, már akarja a fényt is, ő maga gyújt lámpát, csak hogy jobban láthassa a kincsét. A villanyfényben pontosan látja a férfi arckifejezését. Nincs mit mondani. Ez az este sem fog másképp végződni.

vadgesztenye-928x664

ujjgyakorlat

Somnus

Anyám meg akart mérgezni az éjjel. Már nem tudta hogyan bírjon maradásra, ezért végső elkeseredésében a vegyszer után nyúlt. Tekintetében a ködön túl ijesztő fény villant. Korábban ahogy a szobában hangosan őrjöngve vagdalkozott, vagy amikor ültében el akartam menni mellette és elkapta a lábam, akkor még féltem. Most ahogy hozta elő az üvegcsét, már-már komikusnak tetszett, csak hitetlenkedve néztem és csak azt kérdezgettem: tényleg meg akarod mérgezni a gyerekedet, tényleg? Egyre gúnyosabb felhanggal és egyre hangosabban. Talán némi rejtett drámai célzattal vagy már az abszurditásba hajló őrület közelsége miatt úgy felemeltem a hangom, hogy már ordítottam, a torkom is belefájdult. Szorítást éreztem a vállamon, majd simítást az arcomon. Abbahagytam a torkom túráztatását, éreztem hogy hideg verítékben fekszem, de biztonságban, a férjem ölelésében. 

Zsibbadtan, dagadt hangszálakkal löktem ki magamból a történetet, hátha mindez elhalványítja az amúgy tűéles álomképet. Ébren, észnél maradni, csak erre vágytam, de a testem a kimerültséggel sodródva visszarántotta az elmémet ugyanabba az emléknek is beillő szimbolikus valóságba. Anyám a kapuban állt és nézte ahogy pakolom az autó csomagtartóját. Tanácstalanul, kezét tördelve, némán. Majd sírni kezdett: Nem így akartam! Tudom-mondtam-de én most elmegyek. A visszapillantóban néztem – ahogy szoktam – hogyan lesz egyre kisebb, és néhány ébrenléthez közeli, félálom mezsgyéjén egyensúlyozó agysejtem ujjongani kezdett. Lehetetlen, de mégis ugyanahhoz az álom-valósághoz nyíló ajtót nyitottam! Eljöttem! Nem csak tudatosan, tudat alatt is, mégha nem is ez a logikus sorrend. Nem hat már semmilyen méreg, nem hathat. Túl- és felnőttem.

ujjgyakorlat

Menekülés

Nem volt már mit tenni, és nem volt már miért maradni. Felállt és egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy melyik irányt válassza, csak abban volt biztos, hogy el innen. A nap lemenni készült, odatartotta az arcát a fénynek és futni kezdett arra, olyan erővel, mintha egyszerre a tehetetlen bénultságát is maga mögött tudná hagyni. A talpa fájdalmasan csattant a porral vastagon fedett földúton, talán cipőt lett volna jó húzni, talán számított volna valamit, de a mellkasát nyomó kín szétporladt és szétáramlott az egész testében, érezte a lábában, a levegőért kapkodó összeszűkült tüdejében, a száján vett beáramló levegőtől kaparó torkában, és az egyre mélyebben szaggató szúrással az oldalában. Meg kellene állni, de hát nincsen hová menni, mikor elég, mikor ér valahová, mikor ér ki végre innen, mikor fut ki végre a saját életéből, mikor marad végre minden a háta mögött… Hát nem hagyta abba, futott. Egyre lassabban, egyre nehezebb mozdulatokkal, elég volt a porból, a por alatti egyenetlenségekből és kavicsokból amelyek érezhető barázdákat hagytak maguk után, elég volt a szúrós, ragacsos izzadásból, az elfúló lélegzetből, elég az ébredésből. A kezdeti euforikus érzés, hogy szabad, hogy maga dönt az őt megillető fájdalomról, valahol mögötte keveredett már a lába által felvert porral, és a kétségbeesett B terv, hogy majd kifut az életből is, valószerűtlennek látszott. Bőgni kezdett, ami sokkal inkább hasonlított egy állat fájdalmas bömbölésére, egy kisebb állatéra, aki nem tudja, de sejti létezésének semmiségét és kicsinységét, és már nincs reménye a menekülésre. Megállt, hogy megadja magát a sorsnak, a nyomorának, az életének. Ordítani szeretett volna, de erősebb volt a tudat, hogy mégsem állat, ember, és kezdett ráébredni a körülötte lévő valóságra. Utca, nyaralók, itt-ott emberek. Behúzott nyakkal, mintha láthatatlanná tehetné magát az utat szegélyező fasor felé kullogott, úgy hitte így majd kevésbé lesz feltűnő. Térdig poros volt, a haja ziláltan tapadt izzadt és vöröslő arcára, megint futni akart, de a teste nem engedte. Nekidőlt egy vastag nyárfa törzsnek, először csak háttal, majd arccal felé fordult, átölelte és a kérgek közé zokogott. A végtelenné tágult időt csak a nap horizont alá való bukása tette mérhetővé, fázni kezdett. Akkor most hová? Ekkor látta meg őt. Ő is észrevette és futni kezdett felé: maradj ott ahol vagy! Nem akart, nem akart maradni, pontosan ez az, hogy nem akart maradni, és már nem bírt többet elviselni. Viszont a lábai nem engedelmeskedtek, így a másik hamar ott termett mellette, megragadta a karját, vonszolni kezdte miközben a fogai között sziszegte: Most pedig hazajössz velem! Haza? Bárcsak volna ilyen! Haza, otthon, ott ahol a béke, ott ahol a biztonság, ahol a meleg, ahol az ölelés, ahol akkor is ha nem elég, ahol bármikor és ahol feltétlenül. Néhány utcai lámpa felgyulladt, hosszú és lomha árnyékokat rajzolva a darabos mozgású párosnak. Aki vitt, feszült nyakkal, magasra tartott könyökkel markolta zsákmányát, néha térddel oldalról megbillentve a másikat, hogy haladjon már. Akit vittek ronggyá szaggatott tagokkal botorkált a szorításban, feje ernyedten lógott, arca a szégyentől égett, ha volt benne égni erő egyáltalán, de inkább csak parázslott. Nem volt már mit tenni, és nem volt már miért maradni. De menni se már.

ujjgyakorlat

Ázott csókok

Ömlött az eső, de a fiú egészen a kollégium kapujáig kísérte, egy igazi lovag, próbálta a szűk bőrdzsekijét menedékként akkorára kitárni, hogy a lány aláférjen. A kapunál egy gyors puszival próbált búcsúzni, de a lány megragadja a dzseki gallérját, kézzel így magánál tartva, és ajkával az ajkára tapadva. Az esőcseppek hidegen csapódtak rá, apró szúrásokat érzett csak az arcbőrén és kényszeresen próbálta a behunyt szemhéjára is zavaróan hullóakat elpislogni. Nem ilyennek képzelte a csókot az esőben. A lány felszaladt a lépcsőn, nedves haja a fejére tapadt, így nem tetszett neki. Intett, majd gallérját felhajtva, hunyorogva sietett el.

 

-Zuhog-sóhajtott a férfi, miközben lehámozta magáról a nedves dzsekit. – Őrült forgalom van, ezért késtem, ne haragudj. A nő izgatottan kitárta az ablakot, hagyta, hogy a szél nagy erővel belekapaszkodjon a hosszú függönybe és édeskés esőillatot hozva magával lebbenjen, robbanjon be a szobába. – Tudod, hogy imádom a nyári záport? Gyere le velem az utcára! A férfi kétkedve nézett rá – Miért is? – Miért is, miért is? Mikor csókolóztál utoljára esőben? A férfi elbizonytalanodott, a kapcsolat elején jártak, vonzotta is a nő kissé szédült stílusa  de még nem tudta eldönteni, hogy ő ezzel mennyire tud azonosulni. – De a cipőm sosem szárad meg…? – Hát cipő nélkül megyünk! A férfira is kezdett átragadni az izgalom: mint a filmekben-gondolta. A járda forró volt a mezítelen talpa alatt, a testét verő eső langyos, a hatalmas cseppek patakokká értek össze arcán. Megfogta a nő kezét és egyszerre csak úgy érezte, hogy szaladni támad kedve, és nekiindult. A nő nevetve követte. Szép volt. Az arca az esőcseppeken túl is ragyogott, és a testére tapadt nedves ruha izgatóan emelte ki domborulatait. Gyere őrült- állította meg a nő és szembefordult vele- csókolj meg! Forró volt a talaj, forró a nő csókja, később a zuhany is, amit azután vettek, hogy visszaértek a lakásba.

 

Egész délelőtt lógott az eső lába, néha néhány dézsányi lezúdult, néha csak tovább lógatta a lábát, a nő bizonytalanul latolgatta a kutyasétáltalás ideális időpontját. Persze ehhez a kutyának is volt hozzáfűznivalója, és eljött az a pillanat, amikor már nem volt mire várni. Fülledt, párás levegő nehezedett rá a napra, talán a kutya semmit nem érzékelt ebből, de a nő érezte, ahogy az izzadtságcseppek megindulnak a halántékán, tarkóján és valahol a vékony trikó alatt a gerincén gördülnek végig és be, a mellei közé, egészen le a köldökéig. Bárcsak elmosná ezt az egészet az eső-fohászkodott,-és felfrissülne a levegő. Mintha csak erre a kérésre vártak volna odafent, az ég csatornái a legszélesebben nyíltak meg, dagadt, nehéz esőcseppekkel. A kutya prüszkölt, próbálta lerázni a kellemetlenkedő zuhatagot, de nem sikerült, hamarosan vékony csíkokban kezdett csorogni rajta a víz. Futásnak eredtek. A nő hosszan nevetett, ahogy a kutya méltatlankodva kerülgette a pocsolyákat és értetlenül nézett olykor a gazdájára, hogy amaz mitől került ilyen felfokozott hangulatba. A lakásba érve a nő nekiállt szárazra törölni a csirkeszagú ázott bundát, miközben róla is csöpögött a víz. Ahogy a kutya mellett guggolt, az egyszer csak nyalni kezdte arcát, mintha viszonozni akarná a szárítgatást.

 

Ahogy fellépett a vonat alsó lépcsőjére, szemerkélni kezdett az eső, hűvös szél fújt, az apró cseppeket besodorta az ajtón. Alig várta, hogy az automatika bezárja az ajtót, és ne érezze ezt a nedves borzongást. A nő a peronon állt, táskájában esernyő után kotorászott. Hátha, de nem volt szerencséje. Letekerte a sálat a nyakából és a hajára borította, úgy hogy újra védje a nyakát is. A szél cibálta az egyik szabadon maradt sálvéget, kénytelen volt félkézzel a fején tartani. Nézték egymást. Egyik a száraz melegben, másik a nedves hidegben. A férfi mosolyogni próbált, a nő meg sem próbálta viszonozni. Elnézett jobbra, abba az irányba, ahonnan a szél eredt, hagyta, hogy a szeme sarkában összegyűlt könnyet kilehelje. A férfi megnyomta az ajtónyitó gombot. Az ajtó nagy szisszenéssel feltárult, és bár hátulról érezte a meleg biztonságát, arcát kellemetlenül terítette be az apró szemű eső. Kinyújtotta a kezét, a nő meglepetten nézett rá, közelebb lépett, de ekkor felharsant az indulást jelző fütty és az ajtó nagy csattanással bezárult kettejük között. A nő az ajkára tette két ujját, apró csókot lehelt rá és a már mozgásban levő vonat felé hintette. Mosolygott. A férfi képtelen volt viszonozni.

Rainy-Day-Pic-DC49

érzem · ujjgyakorlat

Tükör

Nem fényképeztelek le. 

Most legalább tudnám, hogy nem csak káprázat volt, hogy belevájtam a körmeim az alkarodba, éjjel belecsókoltam a lapockáid közé és amikor csapzottan megöleltél, izzadtságfoltjaink összeolvadtak.

Szaladtam feléd a reptéren, te felkaptàl, megcsókoltál, forogni kezdtél velem, hagytad hogy többször is átfussak a lábaid között…nem, nem én voltam, igaz, a kutya és valójában a metrónál történt. De édes és puha ajkaddal engem csókoltál és hagytad, hogy a sós könnyeim a csókba vegyüljenek. 

Ha lenne fotóm, bebizonyíthatnám magamnak, hogy nem csak az érzékeimben hagytál nyomot, nem csak vágytam rád, tényleg valódi a gyorsan illanó illatod. Az agyam barázdái közé száz és száz kép van beszorulva, amelyek úgy pörögnek rohanva előttem, mint a régimódi mozifilmek, fakó színekkel, akadozva, de nem tudom, hogy álom vagy valóság filmje ez.

A lakás olyan rendes, helyiségről helyiségre járok, hogy vmi bizonyítékot találjak ittjártadra, de csak az írás a tükrön ami nem lehet a képzelet szüleménye. Bámulom a tükröt, kezed nyomát, az arcomon folyó könnyeket, arcodat, ahogy odaképzellek. Lefényképezem.

A kép életlen, nem làtszol. Újra csak azt a régi filmecskét pörgetem.