ujjgyakorlat

Ázott csókok

Ömlött az eső, de a fiú egészen a kollégium kapujáig kísérte, egy igazi lovag, próbálta a szűk bőrdzsekijét menedékként akkorára kitárni, hogy a lány aláférjen. A kapunál egy gyors puszival próbált búcsúzni, de a lány megragadja a dzseki gallérját, kézzel így magánál tartva, és ajkával az ajkára tapadva. Az esőcseppek hidegen csapódtak rá, apró szúrásokat érzett csak az arcbőrén és kényszeresen próbálta a behunyt szemhéjára is zavaróan hullóakat elpislogni. Nem ilyennek képzelte a csókot az esőben. A lány felszaladt a lépcsőn, nedves haja a fejére tapadt, így nem tetszett neki. Intett, majd gallérját felhajtva, hunyorogva sietett el.

 

-Zuhog-sóhajtott a férfi, miközben lehámozta magáról a nedves dzsekit. – Őrült forgalom van, ezért késtem, ne haragudj. A nő izgatottan kitárta az ablakot, hagyta, hogy a szél nagy erővel belekapaszkodjon a hosszú függönybe és édeskés esőillatot hozva magával lebbenjen, robbanjon be a szobába. – Tudod, hogy imádom a nyári záport? Gyere le velem az utcára! A férfi kétkedve nézett rá – Miért is? – Miért is, miért is? Mikor csókolóztál utoljára esőben? A férfi elbizonytalanodott, a kapcsolat elején jártak, vonzotta is a nő kissé szédült stílusa  de még nem tudta eldönteni, hogy ő ezzel mennyire tud azonosulni. – De a cipőm sosem szárad meg…? – Hát cipő nélkül megyünk! A férfira is kezdett átragadni az izgalom: mint a filmekben-gondolta. A járda forró volt a mezítelen talpa alatt, a testét verő eső langyos, a hatalmas cseppek patakokká értek össze arcán. Megfogta a nő kezét és egyszerre csak úgy érezte, hogy szaladni támad kedve, és nekiindult. A nő nevetve követte. Szép volt. Az arca az esőcseppeken túl is ragyogott, és a testére tapadt nedves ruha izgatóan emelte ki domborulatait. Gyere őrült- állította meg a nő és szembefordult vele- csókolj meg! Forró volt a talaj, forró a nő csókja, később a zuhany is, amit azután vettek, hogy visszaértek a lakásba.

 

Egész délelőtt lógott az eső lába, néha néhány dézsányi lezúdult, néha csak tovább lógatta a lábát, a nő bizonytalanul latolgatta a kutyasétáltalás ideális időpontját. Persze ehhez a kutyának is volt hozzáfűznivalója, és eljött az a pillanat, amikor már nem volt mire várni. Fülledt, párás levegő nehezedett rá a napra, talán a kutya semmit nem érzékelt ebből, de a nő érezte, ahogy az izzadtságcseppek megindulnak a halántékán, tarkóján és valahol a vékony trikó alatt a gerincén gördülnek végig és be, a mellei közé, egészen le a köldökéig. Bárcsak elmosná ezt az egészet az eső-fohászkodott,-és felfrissülne a levegő. Mintha csak erre a kérésre vártak volna odafent, az ég csatornái a legszélesebben nyíltak meg, dagadt, nehéz esőcseppekkel. A kutya prüszkölt, próbálta lerázni a kellemetlenkedő zuhatagot, de nem sikerült, hamarosan vékony csíkokban kezdett csorogni rajta a víz. Futásnak eredtek. A nő hosszan nevetett, ahogy a kutya méltatlankodva kerülgette a pocsolyákat és értetlenül nézett olykor a gazdájára, hogy amaz mitől került ilyen felfokozott hangulatba. A lakásba érve a nő nekiállt szárazra törölni a csirkeszagú ázott bundát, miközben róla is csöpögött a víz. Ahogy a kutya mellett guggolt, az egyszer csak nyalni kezdte arcát, mintha viszonozni akarná a szárítgatást.

 

Ahogy fellépett a vonat alsó lépcsőjére, szemerkélni kezdett az eső, hűvös szél fújt, az apró cseppeket besodorta az ajtón. Alig várta, hogy az automatika bezárja az ajtót, és ne érezze ezt a nedves borzongást. A nő a peronon állt, táskájában esernyő után kotorászott. Hátha, de nem volt szerencséje. Letekerte a sálat a nyakából és a hajára borította, úgy hogy újra védje a nyakát is. A szél cibálta az egyik szabadon maradt sálvéget, kénytelen volt félkézzel a fején tartani. Nézték egymást. Egyik a száraz melegben, másik a nedves hidegben. A férfi mosolyogni próbált, a nő meg sem próbálta viszonozni. Elnézett jobbra, abba az irányba, ahonnan a szél eredt, hagyta, hogy a szeme sarkában összegyűlt könnyet kilehelje. A férfi megnyomta az ajtónyitó gombot. Az ajtó nagy szisszenéssel feltárult, és bár hátulról érezte a meleg biztonságát, arcát kellemetlenül terítette be az apró szemű eső. Kinyújtotta a kezét, a nő meglepetten nézett rá, közelebb lépett, de ekkor felharsant az indulást jelző fütty és az ajtó nagy csattanással bezárult kettejük között. A nő az ajkára tette két ujját, apró csókot lehelt rá és a már mozgásban levő vonat felé hintette. Mosolygott. A férfi képtelen volt viszonozni.

Rainy-Day-Pic-DC49

érzem · ujjgyakorlat

Tükör

Nem fényképeztelek le. 

Most legalább tudnám, hogy nem csak káprázat volt, hogy belevájtam a körmeim az alkarodba, éjjel belecsókoltam a lapockáid közé és amikor csapzottan megöleltél, izzadtságfoltjaink összeolvadtak.

Szaladtam feléd a reptéren, te felkaptàl, megcsókoltál, forogni kezdtél velem, hagytad hogy többször is átfussak a lábaid között…nem, nem én voltam, igaz, a kutya és valójában a metrónál történt. De édes és puha ajkaddal engem csókoltál és hagytad, hogy a sós könnyeim a csókba vegyüljenek. 

Ha lenne fotóm, bebizonyíthatnám magamnak, hogy nem csak az érzékeimben hagytál nyomot, nem csak vágytam rád, tényleg valódi a gyorsan illanó illatod. Az agyam barázdái közé száz és száz kép van beszorulva, amelyek úgy pörögnek rohanva előttem, mint a régimódi mozifilmek, fakó színekkel, akadozva, de nem tudom, hogy álom vagy valóság filmje ez.

A lakás olyan rendes, helyiségről helyiségre járok, hogy vmi bizonyítékot találjak ittjártadra, de csak az írás a tükrön ami nem lehet a képzelet szüleménye. Bámulom a tükröt, kezed nyomát, az arcomon folyó könnyeket, arcodat, ahogy odaképzellek. Lefényképezem.

A kép életlen, nem làtszol. Újra csak azt a régi filmecskét pörgetem.

ujjgyakorlat

Nem tehetek róla

Lesz egy tetoválásom. Az lesz a szöveg, hogy “Nem tehetek róla”. Még nem tudom hová tetováltatom, hogy majd mindig láthassam. Hogy a bőrömbe varrt mondat majd egyszer csak átszivárogjon a sejtjeimbe, a zsigereimbe és végre felszabadítson. Hogy szabadon már csak azokért a dolgokért kelljen egyenesen megállnom, amelyekért valóban felelősséggel tartozom. Hogy ezt a tagjaimat megbénító zsibbasztó rettenetet végre egyedül zuhanni hagyjam, és soha többé ne sodorjon magával. Hogy soha többé ne kelljen félnem a földbecsapódástól, és az ezerfelé gurult atomjaimat szedegetnem. A tinta erős és különleges lesz, a régi húst felmarja, az újat növekedni hagyja. Szikrázó ragyogással tölti meg majd átszivárogva az ereimben csordogáló vért, minden egyes szívveréssel és pumpálással még több életet töltve belém. A zsigerek mélyére hatol majd, és a csontjaimba, minden molekulámmal egyesülve. Élni fogok. És a tetoválás minden nap emlékeztet majd rá. Hogy élek. Hogy magamtól, hogy a sziklát repesztő apró szárba szökkenő magból csodás fát neveltem. Ami hajlik, csavarodik és zilálódik a viharban, az évszakok változásával mindig elvesziti jelen valóját, de minden egyes alkalommal újra és újra hajt, gyümölcsöt hoz, árnyékot ad, biztonságot, majdan meleget, ágyat, papírra írt szerelmes levelet.

ujjgyakorlat

Nem egészen 10 perc

-Na gyere, ide felülsz és hipp-hopp ott is vagyunk!-a fiú magabiztosan ült a nyeregben és kínálta oda a kormányt. – Nem tudom, elférek egyáltalán? És különben is nyomni fog a váz – aggodalmaskodott a lány. – Ne nyávogj, nézd, itt a pulóverem – a fiú levette, és odahajtogatta, hogy a lány popójának kényelmes legyen. – Úgyis tekerni fogok, szóval melegem lesz – vigyorgott, és közben a lány testének közelségére gondolt, a finom, puha illatú nyakára. Ha hátradől, érezni fogom – mit számít, hogy nehéz lesz egyensúlyozni. A lány már majdnem döntött, de aztán eszébe jutott: – Jó, felmászok oda, de hogy fogsz velem elindulni? – Gyorsan – nevetett a fiú – na mi lesz, gyere már!

A lány feltornászta magát, és igyekezett kicsire húzni magát. A fiú nagy lendülettel beletaposott, az első ide-oda kacsázások után hamar rátalált a megfelelő ritmusra. A lány tényleg hátradőlt, a fiú pedig előre, mondván hogy lásson, de leginkább azt élvezte, hogy a lány tarkójának pihéi cirógatják az arcát. Egészen könnyűnek érezte magukat. Nem volt egészen talán 10 perc, míg oda nem értek a lány házához. Amikor megérkeztek, a lány sikítva, visongva ugrott le a hirtelen fékezés miatt, a fiú csatakosra izzadt arcába mosolygott: – Te, én ezt igazán élveztem, mikor látlak újra?

A férfi bokája galaktikus sebességgel kezdett dagadni – Baj lesz- mondogatta az asszony, miközben a hátizsákból előhalászott pulóverre csorgatta a kulacs tartalmát, hogy majd azzal borogassa. – Most mit csinálunk? – A férfi kerékpárja egyértelműen működésképtelenné vált, a furán kitekeredett boka miatt mondhatni a férfi is. – Nem tudom -szisszent fel a férfi a nedves hideg ruha érintésére – talán hívni kellene valakit. – Nincs térerő, kijjebb kell mennünk az erdőből – sóhajtott az asszony. – Mi lesz, felülsz a kormányra? – próbált viccelődni, de tudta, hogy képtelen lenne a férfi súlyát egyensúlyozni. – Haha, vicces vagy…tekerj ki, ameddig nem találsz térerőt és hívj segítséget! – Nem akarlak itt hagyni! – Márpedig muszáj lesz – nyöszörgött a férfi – én erre nem bírok ráállni – bámulta keservesen a vörös és püffedt végtagot. – Egész egyszerűen nem hagyhatlak itt! Próbáljuk meg, hátha el tudlak vinni a csomagtartómon…- az asszony kirángatta a maradék ruhákat a hátizsákból és fészkesíteni kezdte a kerékpárja hátsó részét. Felült és a kerékpárt kicsit oldalra billentve nyújtotta a férfinek a karját -gyere, próbáljuk meg! A férfi egy pillanatig habozott, aztán az asszony keze után nyúlt, fél lábra kapaszkodott, néhány suta ugrással elhelyezkedett a csomagtartón, miközben a sérült lábát próbálta eltartani magától. – És most? – És most segíts- nyögött az asszony – háromra ellököd magad a lábaddal a talajtól, én pedig egyszerre tekerni kezdek. Nem volt egészen talán 10 perc, mire kiértek az autóúthoz, szinte részegülten nevetgéltek – Na most, na most vigyázz, vagy megállunk ügyesen, vagy kettőnkért jön majd a mentő!

-Ez mi? – bámulta az idős asszony a hatalmas csomagot. Férje hántani kezdte a papírborítást és úgy magyarázta: – az orvos azt mondta mozogjak még többet. Ússzak! Az a nekem való sport ebben a korban. Szerinte! – Büszkén nyugtatta a kezét az immár meztelenre vetkőztetett szobakerékpáron. – Én újra tekerni akarok! És így biztos nem borulok fel az utcán! – Hát, te tudod- hajlongott az asszony, hogy összeszedje a karton cafatokat.- Mindenesetre én most ezeket kiviszem a szemétbe, ha nem bánod. A férfi darabos mozdulatokkal felmászott a nyeregbe és óvatosan csúsztatta a lábait a pedál hevederjeibe. Nem volt egészen talán 10 perc hogy kipirult míg hajtotta a zajos mechanikát, az asszony ahogy visszatért, mosolyogva nézte: – Papa, elvinnél egy körre? – Még ennél is nagyobbra? Na gyere Mama, húzd ide azt a széket, igazán messze megyünk!

farysomnia-couple-on-bike-a

ujjgyakorlat

Ez is szerelem

Annyi minden van, amire nem lehetek befolyással, hiába a vágyak, és az okosnak hitt gondolatok. Ahogy betoppant az életembe, még vártan is váratlan volt. A legjobb, amit tehettem, hogy az események sodrásába engedtem magam, hogy aztán az olykor kavargó örvényes folyam csendesen csobogó szakaszokkal is megörvendeztessen.

És most itt fekszik mellettem. Aludnom kellene, végtelenül kimerült vagyok, de inkább csak lélegzet visszafojtva figyelem. Figyelem, ahogy az ajkán nyálbuborék buggyan, annyira jóízűen alszik. Megbabonáz a lehunyt szemhéja mögötti gyors szemmozgás, a pilláinak rezgése. Azok a valószínűtlenül hosszú szempillák! Amikor ébren hosszan egymás szemébe bámulunk, aranyozva keretezik mélykék szemét, szinte hipnotizál tekintetének tisztasága. A hátán pihen, felém fordítja arcát, minden egyes részletét alaposan meg tudom figyelni. Vajon miről álmodik?-erre gondolok, aztán forró boldogság önt el, mert biztos vagyok benne, hogy én is ott vagyok az álmában. Nem lehet másképp. Szeretném kinyújtani a kezem, érezni bőrének selymét, sőt legszívesebben az arcomat fúrnám belé, hogy porcikáinak minden egyes illatmolekuláját magamba szippanthassam, hogy újra úgy érezhessem, mint amikor még bennem volt, amikor teljes összeolvadásban léteztünk, szorosan egymáshoz kapcsolódva. Nem bírom ki, legalább halkan beszélnem kell hozzá, mert félek, a gondolataim nem érik el, és akkor sohasem tudja meg, hogy mennyire vártam, hogy mennyire csodálatos, hogy mennyire boldoggá tesz, hogy engem választott és hogy mindig vele leszek.

Megrezzenek amikor forgolódni kezd, kezével álmában tapogatózni kezd, elhallgatok. Amikor kitapintja a karom, felém gördül, egészen közel, és belekarol, orrát a kézfejemnek támasztva. Érzem, ahogy a kiáramló levegő birizgálja az apró szőrszálakat. Én is a kézfejemhez hajolok, és most már ketten lélegzünk össze. Itt ér utol az álom, ha akarom, ha nem, így rezgünk együtt a babapúder és anyatej illatú éjszakában.

20170625

ujjgyakorlat

A fájdalomhoz való jog

Előreesett vállakkal ült az ágya szélén és a galambmintás párnáját gyűrögette. Hangtalan sírás rázta, nem mert hangot adni a belső fájdalmas elkeseredettségnek. Mama-párna, mama-párnának foglak hívni-suttogta, -és bármi fáj, te leszel minden vigaszom, hozzád mindig odabújhatok! Megrázkódott és a feltörő zokogását azzal tompította, hogy a párnába temette az arcát. Szivaccsal tömött, puha párna volt, a könnyfoltok terjedelmes ázott nyomott hagytak.

-A házifeladatod készen van??-az anyja metsző hangja reccsent rá a másik szobából. Torkában dobogó szívvel állt fel, tette a párnát az ágyra és gyöngéd szeretettel nézett le rá, szinte hangtalanul formázta a szavakat: Te vagy az egyetlen vigaszom. Az íróasztalhoz ült, feszülten hajolt a könyve fölé és kifelé hallgatózott, vajon mikor lép be az anyja? De nem jött. Már-már sikerült elkapni a tananyag fonalát, amikor újra az anyja ideges hangja robbant be a térbe: kész az ebéd! Haladjál kezet mosni! Szemlesütve iszkolt a fürdőszobába, majd asztalhoz ülvén kerülni próbálta az anyja tekintetét. 

-Egyél!! Borzadva nézte a tányért, már megint rántott tök…gyűlölte és ezt az anyja is tudta. -Nem, nem szeretem- hebegte remegő szájszéllel, még mindig kerülve, hogy az anyjára pillantson. -Már pedig nem válogatsz!!És nekem ne bőgj itt megint!!

Nem is tudta, hogy miért pont ez a jelentéktelen emlék tolult most elő, persze az igazán fájdalmasakat már nem egyszer végigpörgette. Ült a sötét nappaliban, a könyvespolcnak vetette a hátát, onnan bámult ki az utcai fényekre az ablakon át. A lakás csendes volt, a levegőben veszekedés és becsapott ajtó verejtékes illata terjengett. Üresnek érezte magát, hiába próbált elkapni egy érzésfoszlányt, hogy csak egy lépéssel közelebb kerülhessen az örökös kishitű önmarcangolásainak és alkalmatlanságát folyton bizonyítani akaró provokációinak véget vető megoldásához. Nyugodt vagyok, mert már megint bebizonyítottam azt a mardosó érzést, hogy engem nem lehet szeretni – gondolta,- csodálatos, hát végre az ismert terep. De mi van tovább?? Tényleg erre is alkalmatlan vagyok, hogy megszakítsam valaha ezt az ördögi körforgást?? Körbenézett, választ keresett, bárhol. Az egyik fotelban meglátta az anyja által varrott, szivaccsal töltött párnát. Lúdbőrözni kezdett. Odaült és a karjaiba vette. Feszes, dagadtra tömött párna volt, nem olyan simulós és gyengéd, mint emlékeiből a mama-párna. Az arcához szorította, majd ringatni kezdte. Próbálta elképzelni 7-8 éves testének arányait, tapintását. Ringatta, hosszan. A durva huzaton apró gyöngyökként ültek a könnyei, és arcát áztatták vissza.