érzem · látom

2017.08.17

Csütörtök. A nyári utolsó szabadságolások nagyon érződnek, alig indul valaki üzleti útra, ennek megfelelően a munkanap hosszú és csendes. Feldmártól olvasom a Most vagy soha-t. Egy valami biztos, a halál, a halál időpontja bizonytalan, és akkor hogyan élek? Ezt boncolgatja. Másnap jön végre haza férj, nem jó az elmúlásra gondolni, de ettől még jobban várom, hogy újra lássuk egymást. 4 órakor szinte repülök kifelé az ajtón, kezdődik a mindennapos videójáték, hazajutás a hömpölygő turista tömegben. Mintha ezen a nyáron még többen lennének, mint bármikor máskor, nem szép tőlem, de már nagyon várom, hogy elkezdődjön az iskola, és végre újra élni lehessen a városban. Meleg van. Izzadtan érkezek haza, de éppen csak másik szandált húzok és már indulok is a kutyával egy rövid sétára hogy a meleg enyhülését követő esti nagy séta előtt dolgát végezhesse. Forróak az utcák, neki sincs sok kedve kint lenni, hamar végzünk, az órára pillantok amikor felérünk, 5 óra. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy 5 óra és mi már itt vagyunk a mi kis békés mikrovilágunkban. Lezuhanyzok és ledőlünk a kifejezett kutyás hempergésre foganatosított matracunkra. Mély álomba zuhanok, a kutya a lábamnál lihegve hűti magát.

40 perc múlva zsibbadtan térek magamhoz, hallgatom a város beszűrődő moraját, a szirénákat – talán erdőtűz van valahol? – nincs kedvem megmozdulni, a kutya is egészen hozzám simult. Lustán nyújtózkodok a lenémított telefon után, látom hogy villog. Több üzenet, mind egy jó baráttól: Hol vagyok??? Ugye nem a központban vagyok?? Ugye jól vagyok?? Kába vagyok, nem értem, milyen központ? Napokkal később esik le, hogy a városközpontra gondolt. Felhívom. És akkor mondani kezdi, ma délután 5 órakor… Markolom a telefont, nézzük egymást a kutyával és szinte sejtszinten érzem a testemben lévő dermedést. Hírek! Falni kezdem a híreket, bármit, ami a legfrissebb, facebook-on az emberek hozzászólásait, véletlenül még minden tisztelettől mentes videóba is belefutok ami az áldozatok, sérültek földön heverő véres testét is mutatja. Istenem, ez itt történik, ez az én városomban történik! Férjjel beszélünk, és semmi másra nem vágyom, csak még egyszer az életben újra ölelni, mit bánom én, ha véget ér ezután, csak legalább még egyszer együtt legyünk… Valahol legbelül tudom, hogy ennél több is vár ránk, de ebben a pillanatban a jelen húsbavágó rettenetében annyira elevenen érzem mindazt amit Feldmártól olvastam, hogy minden realitáshoz kapcsolódó gondolatomat elhomályosítja. Aki teheti maradjon otthon, kéri a rendőrség, bár inkább a belvárosban élőktől, mégis gombóccal a gyomromban lépek ki az utcára az esti kutyasétáltatáshoz. Szirénák, helikopterzúgás és összeszorult szívű pillantások le a városra, le a tengerre: Istenem, ez itt történik, ez az én városomban történik!

Nehezen és rosszul alszom, állandóan a híreket olvasom. Hajnalban fáj az ébredés, fáj a normálisnak tűnő csend is. Mégsem normális, az utakon alig jár autó, és a hozzánk közeli városból kivezető úton 4 rendőrautó áll keresztben villogva, mindenkit ellenőriznek, aki ki, aki be. Bizonytalanul választom a szokásos metrós útvonalat a munkába menetelhez, a metrónál is rendőrök, az aluljáróban biztonsági ember. Megszokott látvány lenne, ha nem reggel 6 óra lenne. Csendes a munkanap. A kollégákkal megöleljük egymást üdvözlésül: Hogy érzed magad, merre jártál tegnap, ugye nem volt ismerősöd a Ramblán…aztán hosszas hallgatás a small talk-okban. Nehéz folytatni. Híreket olvasunk, az ügyfelek is aggódva írnak, ahogy még a barátoktól is jönnek az üzenetek: hogy vagy, hogy érzed magad? A város zsibbadt. Délben a Catalunyán ezrek gyűlnek össze egy perces néma csendre, kint a katalán kormány, a városvezetőség, ott a király is. Az egy perc leteltével tapsvihar tör ki, mintegy túlordítva a fájdalmat: élünk!! és rohadjatok meg, nem félünk!! nem vagyunk hajlandóak félni, hogy elérjétek amit akartok!! És már skandál a tömeg: No tinc por, no tinc por…katalánul, nem félünk. A tömeg elindul a Ramblán, hogy végigjárja az előző nap iszonyatának útvonalát, ütemesen tapsolva és egyre ismételgetve a varázs mondatot. Egy élettől duzzadó szív mindennel dacoló dobogása ez. A város zsibbadt, kék-zöld foltokkal, alvadt vérfoltos sebbekkel teli test, amely sajog az ellene elkövetett támadástól, de a szíve elevenen ver, és minden sejtje, molekulája az életért dolgozik, összefogva, egymás felé fordulva. Helyi lakos és turista, nemtől, bőrszíntől, vallástól, szexuális beállítottságtól, politikai beállítottságtól függetlenül, ahogy mindig is tette. Mert Barcelona pont ilyen, nyitott és egymásra tekintő, tudja, hogy csak együtt érdemes és együtt jutunk a legtovább.

Férj este megérkezik, az utcán vagyunk, megvárom míg a taxis segít kiemelni a bőröndjét, csak utána engedem el a kutya pórázát. Hosszan örülnek egymásnak, majd mi is összeölelkezünk. Úgy szívom magamba a teste melegét és illatát, hogy abban a pillanatban megszűnik a világ körülöttünk, épp csak a felettünk kerepelő helikopter hangja szűrődik be tompán. Még nem ért véget, még nincs biztonság. És nem, az illúzió, hogy volt valaha, az is elvész ezzel a nappal. Ma élünk, holnap nem. De a mi döntésünk, hogyan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

látom

Jon Krakauer: Út a vadonba

Eredetileg a filmet akartam megnézni egy ajánlás miatt. Szinte sosem nézek filmet anélkül, hogy kritikákat olvasnék róluk, most sem történt másképp. Inspiráló filmként írták le, ahogy ajánlója is tette, és nem meglepő módon akik a film alapjául szolgáló könyvet olvasták, nem voltak teljesen elégedettek. Miután az utóbbi időben alig volt időm olvasni és az éjszakás műszak miatt több filmet is megnèztem, a könyv mellett tettem le a voksomat, örömmel konstatálva, hogy megtaláltam Scribd-en.

Krakauer nagyszerűen utánajárt a történteknek, és megértésre törekedett, ezt akarta nekünk is átadni. Leíró, vadregényes kliséktől mentes stílusa nagy segítség volt ebben, néhol – még a konklúzióinak levonása előtt – ordítva világított az a bizonyos szál, ami felnőtt életünk mozgatórugóira rátekeredik és ha nem látjuk meg és nem állunk neki fel- és lefejteni – észrevéve vagy észrevétlenül – nem azt az életet éljük, amiben szabadon szárnyalhatunk. A hangsúly a szabadságon van, amit mindannyian keresünk, csakhogy a belső szabadság nem összetévesztendő a külső, kötöttségeket és konvenciókat leràzó életmóddal. Segíthet megtalálni, nem vitatom. De nyitott szemmel és nyitott szívvel kell megélni. Nyitottan arra, hogy nem csak egyféle igazság létezik és felismerni önmagunkat a történetben. Amikor Krakauer a saját történetén keresztül próbál még mélyebb megértést adni Chrishez, ő maga is kimondja: azzal, hogy elszántan a fejébe vette, hogy ha megmássza az Ördög hüvelykujját, azt hitte, hogy egyszerre helyre kerül majd minden, ami rossz volt az életében. Ahogy én is csalódtam az El Camino végén, hogy nem történt meg az a katartikus csoda, amit az út teljesítésének tulajdonítottam. Nem csoda, kívül keresni, ami csak belül felszabadítható…kudarcra ítélt vállalkozás. De már maga a felismerése ennek könnyít néhány kilót a terhünkön és könnyebb rátalálni ezután arra a belső ösvényre, ami majd a vágyott helyre vezet. Hasonlóan nehéz lesz, mint túlélni a vadonban, vagy gleccsert mászni. Legalább ugyannyi bátorság és kitartás kell majd hozzá és jó ha van megfelelő túrafelszerelés is. 

Chris Ron-nak(kérésére valódi nevét elhallgatja Krakauer)írt levelét sokszor elolvastam egymás után, folyamatosan fejtve le a sallangokat róla. A világ nem fekete és fehér – ő is végletesen gondolkodik – de van amiben Chrisnek igaza van: merni kell változtani és nyitottnak kell lenni az újra, az élet más örömöket is tartogat, csak el kell indulni felfedezni őket. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy fontos a megfelelő táplálék. Ami belülről fakad és ezáltal messzire juttat bennünket. 

érzem · látom

Metró sztorik

Rohanok az átszálláshoz, igaz, hogy 5-7 percenként jár a metró, de este van, és én minél hamarabb haza szeretnék jutni. Az átjáróban ma este Elvis játszik, hétköznapi ruhában, vasárnap van. Egy tavaly nyári emlék jut eszembe, ugyanez a dal, egy részegebb és dagadtabb Elvis, és mi bolondozva táncolunk.

Hömpölyögnek a turisták, és pont egy hátizsákos lomha szerzet miatt csukódik be az orrom előtt a metró ajtó, mert nem hajlandó beljebb lépni. Duzzogok, és lassított léptekkel, a futástól a hátamon görgő izzadságcseppekkel sétálok el a peron végéig, ahonnan majd egyszerűbb lesz az otthoni megállómnál kiszállni. 5 perc, csak 5 percet kell várnom, de egy fárasztó műszak után az örökkévalóság.

A túloldalon az afrikai árusok tanyáznak lepedőbe bugyolált áruikkal, csak a szokásos, így a saját oldalamon lévő emberek kezdem el figyelni. A lépcső alján vörös és merev arcú lány ül. Tekintete a semmibe mered, kicsit felfelé, éppen súrolva a vele szemben álló fiú magasságát. Nem kétséges, összetartoznak. Nem is én duzzogok, ő duzzog igazán. Tüntetőleg a fiú fölé néz, az irányába ugyan, de még véletlenül sem rá. A srác a falnak támaszkodik, a haját turkálja, nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Közöttük fali reklám, egy sorozatot reklámoz, csillogó, fényes mosolyú emberekkel. Nem, szerencsére nem szerelemi történet a reklám célja, különben már túlontúl ironikus volna az egész jelenet. Igyekszem nem bámulni őket, de nem tudom levenni a szemem a történtekről. A lány szája egy dühödt csík, álla felszegett, kezében egy szál száraz növényt forgat. A fiú a haját túrja, a lábai elé bámul, és nem néz a lányra. Nem, nem helyiek, biztosan turisták, de nem tudom eldönteni, hogy épp melyiküknek nehezebb. A fiú kezében vizes palack, zavarában olykor odanyújtja a lánynak, amaz hol óvatosan belekortyol, hol a szemét nedvesíti kevés tenyerébe locsolt vízzel. Egyetlenegy palack átadáskor sem néznek egymásra. Fél szemmel a kijelzőt figyelem ami a metró érkezését jelzi, és most az egyszer nem bánnám, ha késne. De nem, időben jön. A lány tekergeti a hosszú haját, kontyba fogja, és ugyanabba a kocsiba szállnak, ahová én. A metró tele, szorosan egymás mellé kell, hogy álljanak, a fiú sután fogja át a lány derekát, óvva a tömegtől, kihasználva a tumultust. Össze kell tartozni. A hátukat látom. A lányé vörös, napégette, a fiú beesett vállú, esetlenül nyugtatja karját a lány derekán. Sokan vagyunk, nem tudunk rendesen kapaszkodni, a hirtelen fékezések összeborulásokat eredményeznek, rám egy izzadt hónaljú férfi simulna, kilépek a rámhajlásából. A lány elejti a száraz növényt, a fiú utána kap, feje a lány mellkasára borul, akinek szája ismét csík lesz, de a szemei feltelnek könnyel. A fiú ránéz, a lány vissza és akkor megáll a metró. Ki kell hogy szálljanak, de még mindig tétován nézik a másikat, és a metró kocsi padlóján heverő növényt, a tömeg kisodorja őket. Az ajtók záródnak.

Elhagyjuk az állomást, a növény a földön hever meggyötörve, egy félig részeg turista cipője alól kandikál.

tumblr_n418jmfG6R1r4ueyro1_500

érzem · látom

A nőgyógyász, egy fikció nyomán. Mert megtörténhet.

Olvasom az írást, alatta az áldozathibáztató hozzászólásokat és összeszorul a torkom. Rázom az ágyneműt, veszem be az ablakból, dühösen igazgatom az ágyon és emlékezem.

Jó pár éve. A masszőr iskola után, egy nehéz munkaidőszak után, most, hogy már tudom, hogy milyen a jó masszázs, most, hogy már elhiszem, hogy mennyire fontos, és hogy nekem is jár, hosszasan keresek masszőrt, mire hazaérek külföldről, már csak elnyúljak a kényeztető izomlazító masszázs alatt. Kis város, nem bővelkedik kínálatban, de a férfi, aki visszajelez, kedves és figyelmesnek tűnik, visszahív, rugalmasan egyeztet, már alig várom, hogy elérkezzen a megbeszélt időpont.

Izgatottan készülök, hiszen az első hivatalos masszázsom az iskolai egymáson gyakorláson kívül. A férfi pár utcányira lakik tőlem, a lakásba lépve tiszta, rendezett összkép fogad, az az érzésem, mintha egy idősebb személlyel élne itt. Ő maga 50 és 60 közötti. Régi vágású, udvarias, tiszta, vasalt fehér öltözékben vár. A helyiség ahová bekísér egy szűkebb szoba, épp, hogy elfér a masszázs ágy. Az ágyon friss, ropogósra vasalt lepedő, régi rádiósmagnóból szól egy kellemes lazító zene. Zavarban vagyok, mégis csak az első alkalom, mégis csak egy férfi, de megpróbálok magabiztosnak tűnni, és úgy megválni a ruhadarabjaimtól, míg végül egy szál bugyiban fekszem fel az ágyra, hasra. A biztonság kedvéért, hogy zavarom még ezzel is leplezzem, szorosan lehunyom a szemhéjam. Mi a panaszom-kérdi, – van-e kifejezetten problémás terület, ahol a masszázst szeretném? Igen, a hátam és a derekam- felelem – és a lábamnak is jól esne. Másutt? Másutt nem. Ebben maradunk, és ő masszírozni kezd. A krémet régimódiasan – még emlékszem erre a metódusra az oktatásról – meleg vízzel hígítja, ami ugyan kellemes lenne, de a furcsa, ziháló lélegzetvételével együtt inkább ijesztő. Már nem is vagyok benne biztos, hogy a krémet hígítja meleg vízzel, talán valami mást érzek? A szokásosnál paranoiásabbnak érzem magam, és arra gondolok, hogy jesszus, milyen vicces lesz majd erre visszagondolni, milyen marhaságok jutottak eszembe. A masszázs jó, de nem adja azt a felszabadító, ellazító érzést, amire vágytam, persze nem tudok ellazulni fejben én sem egészen. Majd egyszer csak arra kér, forduljak meg. Az jut eszembe, hogy de hát azt kértem, hogy a hátam, meg a derekam, de nem szólok, csak megadóan megfordulok. A mozdulatok, amivel a mellkasom keni, az izmaimat simítja, ismerősek, így tanultam én is, hogy így masszírozunk női mellkast. Egy pillanatra megnyugszom. Majd megmerevedem, amikor a mellem kezdi el kenegetni, simogatni. A szemem még mindig nem merem kinyitni, csak hallgatom feszülten ahogy zihál. Szerencsére abbahagyja, áttér a hasamra, a combomra. Gondolatban zavartan felröhögök, hogy ez már tényleg a paranoia legteteje, mit képzeltem? Majd érzem, ahogy a medencémnél simít, masszíroz, és a keze be-be csúszik a fehérneműm széle alá. Francia bugyi, jó széles, szándékosan választottam ezt, jó sokat takar. De az ujjhegyei már a szeméremdombom simogatják, és a zihálás egyre erősödik. NEM! Ezt nem akarom! Majdhogynem sikítva üvöltök, és már nem érdekel, hogy paranoia-e vagy sem, és megfogom a kezét és ellököm.  De többre nem vagyok képes, és hagyom, hogy befejezze a simító masszázst a lábaimon, amit érezhető sértettséggel végez. Dermedten fekszem, még mindig szorosan lehunyt szemmel, és szégyellem is magam, hogy így rárivalltam – talán, félreértettem valamit – de egyszerre bénán a félelemtől, hogy ha most kinyitnám a szemem, és meglátnám az egyértelmű arckifejezését- vajon mit látnék rajta?? – akkor nem tudnék mit tenni. Hogy olyan szűk ez a szoba, hogy ha most leugranék az ágyról, és felkapnám a ruhám, nem tudnék kimenekülni, mert pont az ajtóban áll, pont elállja az utat, elkapja a torkom, bármim, és nem enged.

Végre végez a mittudomén mivel, mert már masszázsnak nem is nevezném, és már csak arra tudok koncentrálni, hogy baj nélkül ki kerüljek innen. Elmegy kezet mosni, rekord gyorsasággal kapkodom magamra a ruhát, oda dobom a masszázsért járó kétezrest az asztalra, és már az ajtó felé menet hallom, hogy mondja, hogy igyak egy pohár vizet, direkt kikészítette nekem az asztalra, vagy inkább barack levet szeretnék. Nem, nem vagyok szomjas, köszönöm a masszázst, viszlát és már a kezemben a kilincs, nyitom az ajtót, és a lépcsőház szagától és tudatától megkönnyebbülök, ha kell, itt már segítségért tudok kiáltani. Otthon a zuhany alatt zokogva, hosszan dörzsölöm le magamról a zsíros krémet.

30 elmúltam, amikor ezt történt. Már javában felnőtt. És persze rengeteg helyzetre még nem felkészült. Nem, nem voltam felkészülve, hogy egy ilyen helyzetben megvédjem magam. Még most sem tudom, hogyan kell. Igen, persze, fel kellett volna pofozni. Grilltűvel leszúrni. A gatyáját leperelni, de minimum azt a torkán legyömöszölni, hogy egyszer s mindenkorra belé fojtsam a zihálását. Mi az a kiszolgáltatott helyzet? Hogyan kerül bele az ember? Hogyan lesz valakiből áldozat? Hogyan dühít fel mindannyiunkat egy ilyen történet, ha más tollából olvassuk? Mitől érzi magát bárki is feljogosítva, hogy ítélkezzen, hibáztasson ilyenkor? Hogyan gondoljuk azt, hogy mi biztos tudtunk volna cselekedni, a szükségeset meglépni? Rengeteg szempontból lehetne ezt a pár kérdést – és még többet, ami innen fakad – körbejárni, és megfelelő válaszokat felsorakoztatni. De én leginkább csak a gombócot érzem a torkomban, amit jó lenne kiöklendezni.

Almon-storyboard-frame-10_related

látom

Gyöngy

Kora reggel. A metróra várnom kell, így van időm elsétálni a peron végéig, leülök, kinyitom a táskám a mobil után kutatva, majd azzal a lendülettel be is csukom. Inkább az embereket figyelem ma. Vagy csak lehunyom a szemem és érzékelem azt a fajta testi-lelki egységet, amit csak reggel, a tudatosság és az egó felébredése előtt lehet igazán megélni.

Az ellenkező irányba haladó szerelvény is szinte ugyanakkor érkezik be, az ablakokon keresztül mindkét kocsiba belátok. Néhány korlátnak dőlő arc ragadja meg a figyelmem, mind mosolyognak. A kocsi, ahová beszállok elég zsúfolt, de még éppen le tudok ülni. Szemben egy lány desigualos szoknyában és sportcipőben, szétdobott lábakkal, szinte lefolyva az ülésről zenét hallgat, feje ütemre ring, és engem vizslat. Zavarba jövök, és nem forgatom a fejem, nem nézelődök. A szemközti ablak sötétjében nézem az arcom, aztán megunom. A földre téved a szemem, az ülések alá, és a szürke, fekete-fehér cirmos padlón kincset fedezek fel.

Kincset, ami az út végéig teljesen leköti a figyelmem. Egy gyöngy beszúrós fülbevaló görög a földön, ring, táncol a metró mozgásával együtt, amikor fékez, nagy félköröket ír le a fémbeszúró mentén. Figyelem ahogy ritmikusan mozog, a csillogása annyira kitűnik a környezetéből, hogy szinte hipnotizál. Vajon hogy került oda?

Fiatal lányt látok, hosszú göndör hajjal, amit folyton a füle mögé simít, a barátnőivel kacag, nem, inkább egy fiú ül mellette, de szinte szemben, annyira egymás felé fordulnak, a lány térdére teszi a kezét, miközben történetet mesél, a lány nevet és a rakoncátlan tincseit igazgatja, lepattan a fülbevaló biztosítója és amint a lány újra a hajához nyúl, a gömböcske is elszabadul, először csak a blúza ráncába hull, de amikor megérkeznek a megállóhoz és a fiú kézen fogva rántja fel, hogy gyere, itt le kell szállnunk, a földre hull és szomorúan csillog a vidáman távozó tulajdonosa után.

Vagy talán egy idős hölgyé? Fülcimpája, nyúlott, ráncos, hosszú évtizedek óta díszelegnek rajta különféle fülönfüggők, ez a kis gyöngyös az egyik kedvenc, egyszerű, és szinte minden alkalommal viselhető. Nem ismeri ezt a szakaszt, miközben kistáskáját magához szorítja, folyton a ledes kijelzőt figyeli, mikor jelzi majd az ő leszállóját. Hajnalban könnyen kelt, volt ideje mindent elrámolni, készülődni, hogy elérje a távolsági buszt, csak az időjárás zavarta meg, nem mondott esőt, most meg esik. Keresni kezdett egy kardigánt, vagy inkább blézer legyen? Az ékszereket majdnem elfelejtette, a kis gyöngyös a hozzávaló lánccal, az jó lesz, nem kell az arany fülbevaló makacs kis kapcsával bíbelődni, erre csak hátul ráhúzza azt a kis töpszlit, és már lehet is menni. Még egy utolsó ellenőrzés, hogy minden meg van-e, még a bejárati ajtóból egy utolsó pillantás a lakásra, és ha nagyon akárná, látná az ezüstösen fénylő kis töpszlit a nappali hajópadlóján, mert éppen úgy esik rá a fény, de már nem látja. Az egyik gyöngyfülbevaló biztosítás nélkül utazik a sokat látott cimpában, és majd onnan is búcsúzik hirtelen, amikor a hölgy a várva várt megálló lámpájának felvillanásánál felpattan.

Ahogy haladunk egyre a városközpont felé, egyre többen szállnak fel, már lábakat is kell bámulnom, hogy rálássak a kis gyöngyre. Felpillantok, a zenét hallgató lány megint vagy még mindig az arcomba bámul. Állom a tekintetét, mert meg akarom nézni az arcát, látni akarom a fülét. Fekete karikák kandikálnak ki vörös hajának sűrűjéből. Elkapom a tekintetem, túl szép és túl frappáns befejezés lett volna. Bánom az egyre sűrűsödő lábakat, esélyem sincs lehajolni a kincsért, csak a táncának emlékét viszem tovább.

izom · látom

Caldes de Montbui

Amióta szétverték a fürdőszobát, és elvitték a kádunkat, – amit aztán egy zuhanytálcára cseréltek le – nyár ide vagy oda, folyton a kádfürdőről ábrándozunk, ami megannyi lazító és örömteli pillanatot adott a hétköznapjainknak. Így merült fel Caldes de Montbui, a Termes Victoria Hotel spa részlege, ahol a férj néhány alkalommal már kényeztettette magát, de eddig valahogy bennem nem keltette fel az őszinte vágyat. Nem egy klasszikus wellness vagy termálfürdő részlegről van szó, hanem inkább különböző hidroterápiás kezelésekről, amelyek részeként persze van lehetőség a dögönyözős medencébe is beülni, de az igazi izgalmat most aztán a kádas kabinok keltették bennem. Csendes, rendezett katalán település már a Montseny közelében, mindig jól esik kimenni a városból, főleg a mostani stresszes időszakban. A madarak csicseregtek, mi késtünk, de valahogy a lelassulás minimális kínná szelídítette bennem a késés miatti feszkót.

Padlóba süllyesztett kis medencékbe ereszkedtünk be, és élveztük a forró víz és a légbuborékok olvasztó, feloldó, bizsergető extázisát. Úgy éreztem, hogy magam is cseppfolyóssá válok, annyira lazító volt a forró vízben való fővés. Miután készre főttünk, a kertben még elkortyolgattunk egy forró teát, és utána a fő téren megérintettük az oroszlános kút forró fejét – 74 fokos vizet okád – elviccelődtünk arról, hogy ha itt laknánk, hogyan vezetnénk be éjjel slaggal a lakásba a forró vizet, majd miután megnéztük a római korai fürdőmaradványokat, átsétáltunk a folyón magasan átívelő hídon, hogy a közparkon átsétálva a római kori hídon tehessük meg visszafelé az utat.

 

A Caldes név a “calida” – forró szóból ered, Európa egyik legforróbb vizű forrása található itt, amelyet a rómaiak kellemesen ki is aknáztak a spa kultúrájukban, a ma is álló fürdő épületmaradvány a legjobb állapotban fennmaradt fürdők egyike Spanyolországban. A víz fluor, bróm, króm és jód tartalma miatt gyógyhatású.
Simára ázva, kicsit ókori történelemmel is átitatva, lecsendesedve értünk vissza a városba. És biztos vagyok benne, hogy újra visszamegyünk.

érzem · látom

Egy nap a strandon

A jegyautomatáknál találkozunk, kicsit izgulok, rég volt már lányos-barátnős strandos napom. Még bennem kavarog az otthoni jajmaradniakarokinkábbitthon érzés, és zavarban is vagyok az régi-új helyzet miatt.

A vonaton bőrkalapos férfi veszi elő a gitárját, elképesztően jól szituált és kulturáltan öltözött, nem a megszokott utcazenészi külsővel. Azt fantáziálom, hogy szeptembertől május végéig komoly üzletember, és aztán a nyarat végigörömzenéli, mint utcazenész. Világot lát, és miközben a kis virágos bukszájával (még ez a kis kapcsos buksza is! kalappal, pohárral szoktak jönni) körbejárja a közönségét, tágítja a komfortzónáját. A dal jó, a hangja erőteljes. Az elképzelt élet miatt megint csak a szabadságvágy kerít hatalmába.

Garraf olyan, mint mindig. Meleg, nyár és nyaralás illatú, a kis zsalus strandházikók és a sziklákra épült étterem miatt varázslatos a hangulata. A tenger hűvös, de miután túljutok a hasam bemártásán, gyors vállig merülés után már élvezem a lebegést és a gyengéd hullámokat.

Három dél amerikainak tűnő középkorú nő is küzd a vízbejutás élményével, miközben vidáman rajcsúrozva az egy szem férfitársukat kezdik fröcskölni, legalább neki meggyorsítva a hűs vízzel való egyesülést. A férfi kölyökmódjára ugrándozva menekül az asszonyok elől, miközben mindannyian csilingelve kacagnak.

Ingajáratban vagyok a strandplédünk és a tenger között, hol egyiket, hol másikat kívánom. Mellettünk gömbölyded párocska, az előbb még hosszan a vízben ölelkezve ringatóztak, most csendben élvezik ahogy a napsugarak nyeldesik testükről a sós vízcseppeket. Nem beszélnek, mosolyognak a napsütésnek, a nyárnak, a tengernek, egymás közelségének, nem látom, de biztosra veszem, hogy a kezük összeér. A férfi megkívánja újra a vizet, a tenger felé indul, telt idomú kedvese inkább hasra fordul, és a hátát kínálja a napsugaraknak. A férfi még áll a víz szélén, visszafordul, arcán vágyakozó mosoly terül szét, ahol a strandtörülközőn izgő-mozog tomport figyeli. Őszinte, gyönyörködő szerelmes áhítat van az arcán, szinte érezni a vívódást a víz ölelése és a kedvese közelségében való feloldódás között.

A tenger muzsikál, a szél simogatja a bőrünket, a homok még nem forró, és élvezzük, hogy kora nyár van, hétköznap és nincsenek sokan körülöttünk. Balra rózsaszín fürdőruhás kislány, és rózsaszín fürdőruhás nagymamája állnak a víz szélén, egyikük még nem nagyon a másikuk már nem nagyon tud ugrani, így esetlenül ugrálják át a ki-ki csapó hullámokat. A dél amerikainak tűnő asszonyok egyike a vízből int a kislánynak cinkosan, hogy fröcskölje le a nagymamát, a kislány nem engedelmeskedik az idegen kérésnek. Viszont amikor az asszony a nagymama felé nyújtja a kezét, hogy besegítse a vízbe, az boldogan elfogadja. Besegíti egészen derékig, ne botladozzon a kavicsos homokon, a nagyi boldog mosollyal pancsol.

Bort iszunk műanyag pohárból, hideg sültet, olivát és paradicsomot falatozunk, a nap éget, kicsit megváltjuk a világot, és közben a tekintetünk újra és újra a tengeren nyugszik.

Amikor a vonat kigördül velünk az állomásról, visszapillantva a tengerre, nem tudni pontosan, hogy csak egy fél napot töltöttünk itt, vagy akár egy hetet is? Sós víz, naptej, és napfény illata a bőrünkön, és nehéz visszatérni a városba ebből az édes szabadságból.