érzem · látom

Metró sztorik 2.

Nem vagyok se álmos, sőt még haza sem vágyom. Szeretnék még izzadtan a tömegben ugrálni a zenére, élvezni hogy a férjem meg én vagyunk a világ közepe és táncolunk. De már régen elindultunk hazafelé, a metró lassan érkezik, és amikor végre befut, kérdés nélkül lehuppanunk, egymással szemközti ülésekre, a vendégek és mi. Az egyik vendég behúnyja a szemét, a másik a homlokát csókolgatja, én meg leplezetlenül bámészkodom. Őket, a metró közönségét. Hajnali fél 3. Fiatal angol fiúk bőrönddel, délamerikai párocska buliból buliba. Idősebb nő bordó ruhában. Az ülés szélét markolja, miközben két válla közé esik. A szája széle ráng, a sírással küzd, én pedig magammal, oda ülnék mellé, szüksége van egy ölelésre. De nem csinálok semmit, valami nem stimmel. Gyűrögeti az ülés szélét, rágja a száját, maga elé mered. Mintha mindez valakinek szólna, és valóban, egyszer csak egy férfi bukkan fel, tétován ül le mellé és pont nem tudja mi a jó. Veszekedni kezdenek. Messze vannak, de a testbeszédük mindent elárul, a feszülés, és az idősebb nő szájának rángása. Számított volna ennek a nőnek az ölelésem? Ahogy nézem őket egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem. A férfi feláll, tüntetőleg a metró ajtó felé fordul, mintha épp a nő bántotta volna meg őt. A bordó ruhás tudat alatt mintha észlelni az érzelmi manipulációt, fellázad, de kontrollált reakcióra már nem képes. Mellé pattan és kirántja a férfi hanyagul bedugott kezét a zsebéből. Talán kapcsolódni szeretne, legalább egy intim kézfogásba belekapaszkodni, de a férfi durván visszarántja a kezét és hangosan rászól. A nő most már nem védekezik a könnyek ellen, hagyja hogy a szeme alatt a szemfestékével elegyedve sötét árkot rajzoljanak. Leszállunk. Fáradtan veszem a lépcsőfokokat, jól esik a férjem kezébe kapaszkodni, biztonságos, meleget adó a tenyere, valahogy majd csak hamarosan hazaérünk. A mozgólépcsőn felfelé, ahogy megcsap az éjszakai levegő illata màr épp kikívánkozna belőlem a történet, amikor kicsit lejjebb megpillantom őket. Két dacos, egymástól eltartó merev vonal, kétfelé, görcsösen a korlátnak feszülve. Otthon miután a vendégek elpihentek, végtelen ölelésbe gubancolódva helyezkedünk a takaró alatt, nem érezni a határokat, kié ez vagy amaz láb vagy kéz. Mi vagyunk a világ közepe, hosszan susogunk, szavakkal táncolunk.

Advertisements
érzem · látom

Ördögök tánca

Correfoc, az idei év La Mercé szombat estéjén. Szokatlan látvány a lezárt Via Leitana, mindenfelé emberek, az út szélén álló mentős készséggel mesél az eseményről. Sok a turista, szinte minden második szó amit hallok, angol. Nem merészkedünk a térig, ahol a tüzijáték  kezdődik és ahol majd a menet indul, se az embertömeg, se a durrogtatás nem vonz, így valahol középtájon cövekelünk le védőitalainkkal. A menet lassan halad, idősebb, mosolygós angol házaspár húzódik be mellénk, a balomon szintén egy angol nyelven fecsegő csoport várakozik. Már csak egy saroknyira van tőlünk a szikrát hányó ördög-, sárkány-  és a velük az ütemes dobszóra táncoló embermassza, amikor egy középkorú hölggyel akad össze a tekintetünk, mosolygunk. Aztán újra és újra, míg nem dönt: megszólít bennünket. Idevalósiak vagyunk? Ingatom a fejem, igenis meg nem is, itt élünk három éve. Remegő szájszéllel osztja meg velünk, hogy 14 éve ez az első felvonulása, és nagyon erős hatással van rá. Sírni kezd, én pedig átölelem szorosan, szinte kapaszkodik belém, most már zokogva. Hol elengedjük egymást, hol visszaölelem, néha az arcáról simítva törlöm a könnyeket, ő pedig minden lehetséges módon próbál beavatni abba a varázsba, amit ez a különös esemény okoz. Közben a menet mellénk ér, visongva ugrálnak az emberek az ördögök villáiból vagy a sárkány szájából kipattanó szikrák elől, olykor én is a szemem elé emelem a karom, de alatta látni akarok, nem akarok lemaradni, én is érezni akarom. Az asszony egyik karját hajlítja, másik kezével injekcióstű szúrást imitál, miközben arról magyaráz, hogy ez az illat, a füst semmihez sem hasonlítható, olyan mint a kábítószer és a szívéig hatol. A dobok üteme pedig mind a lüktető szív egy-egy dobbanása, az ő katalán szívéé, és a nyomaték kedvéért öklével a mellkasa felett ütést imitálva követi a ritmust. A fiairól mesél, egyikőjük a tüzes villával halad a tömeggel, a másikójuk a dobot veri. Büszke, és most érzek meg valamit az igazi hazafias érzésből. Újra meg újra megöleljük egymást, ő boldog, hogy megoszthat, én hálás vagyok, hogy megoszt. Egyszer csak felbukkan a tüzes sziporkák alatt az ördögnek öltözött fiú, és az asszony utánaveti magát, a keblére öleli, úgy csókolgatja. Bámuljuk az úton hömpölygő tömeget. Rituális, félelemmentes, életigenlő tánc ez az ördöggel, az érzés erősebb, mint az elemésztő tűz, a dobok hangja szinte a bőröm alá kúszik. Összenézünk, majd egy sornyi dobos után belépünk mi is az extázisban úszók közé. Az érzés leírhatatlan. A sarkon bizseregve, a dobhártyánkon visszadübögő szívveréssel, valami ismerős ősi izgalommal telítve távozunk a valóság felé.

érzem

Valahonnan messzi a múltból

Amikor szembejön a múlt. Becsönget, vagyis előtte felhívja a férjed. És te tudod, hogy jönni fog és előtte való éjjel végigolvasod a régi emaileket. Találsz egy hangfelvételt is, elérzékenyülve 5ször is végighallgatod. Hitetlenkedsz az ezer évvel ezelőtti sorokon, hogy akkor Spanyolországról eszmecseréztetek és te most itt élsz, és nosztalgiázol az akkori örökké pozitív önmagadon. És egyszer csak itt van. Most nem teát isztok és nem a régi ti vagytok, de mégis minden olyan ismerős. Emlékszel? Azt írtad hazaérünk és a haza bennünk van. Most két haza találkozik. Ahogy elkezdtük pont olyan idegen és pont olyan ismerős. Semmi sem véletlen, ahogy akkor sem volt az. Összehozott minket egy hasonszőrű fájdalom, megtartott minket az azonos életigenlés. Izgultam, hogy újra láthatlak.

érzem · látom

2017.08.17

Csütörtök. A nyári utolsó szabadságolások nagyon érződnek, alig indul valaki üzleti útra, ennek megfelelően a munkanap hosszú és csendes. Feldmártól olvasom a Most vagy soha-t. Egy valami biztos, a halál, a halál időpontja bizonytalan, és akkor hogyan élek? Ezt boncolgatja. Másnap jön végre haza férj, nem jó az elmúlásra gondolni, de ettől még jobban várom, hogy újra lássuk egymást. 4 órakor szinte repülök kifelé az ajtón, kezdődik a mindennapos videójáték, hazajutás a hömpölygő turista tömegben. Mintha ezen a nyáron még többen lennének, mint bármikor máskor, nem szép tőlem, de már nagyon várom, hogy elkezdődjön az iskola, és végre újra élni lehessen a városban. Meleg van. Izzadtan érkezek haza, de éppen csak másik szandált húzok és már indulok is a kutyával egy rövid sétára hogy a meleg enyhülését követő esti nagy séta előtt dolgát végezhesse. Forróak az utcák, neki sincs sok kedve kint lenni, hamar végzünk, az órára pillantok amikor felérünk, 5 óra. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy 5 óra és mi már itt vagyunk a mi kis békés mikrovilágunkban. Lezuhanyzok és ledőlünk a kifejezett kutyás hempergésre foganatosított matracunkra. Mély álomba zuhanok, a kutya a lábamnál lihegve hűti magát.

40 perc múlva zsibbadtan térek magamhoz, hallgatom a város beszűrődő moraját, a szirénákat – talán erdőtűz van valahol? – nincs kedvem megmozdulni, a kutya is egészen hozzám simult. Lustán nyújtózkodok a lenémított telefon után, látom hogy villog. Több üzenet, mind egy jó baráttól: Hol vagyok??? Ugye nem a központban vagyok?? Ugye jól vagyok?? Kába vagyok, nem értem, milyen központ? Napokkal később esik le, hogy a városközpontra gondolt. Felhívom. És akkor mondani kezdi, ma délután 5 órakor… Markolom a telefont, nézzük egymást a kutyával és szinte sejtszinten érzem a testemben lévő dermedést. Hírek! Falni kezdem a híreket, bármit, ami a legfrissebb, facebook-on az emberek hozzászólásait, véletlenül még minden tisztelettől mentes videóba is belefutok ami az áldozatok, sérültek földön heverő véres testét is mutatja. Istenem, ez itt történik, ez az én városomban történik! Férjjel beszélünk, és semmi másra nem vágyom, csak még egyszer az életben újra ölelni, mit bánom én, ha véget ér ezután, csak legalább még egyszer együtt legyünk… Valahol legbelül tudom, hogy ennél több is vár ránk, de ebben a pillanatban a jelen húsbavágó rettenetében annyira elevenen érzem mindazt amit Feldmártól olvastam, hogy minden realitáshoz kapcsolódó gondolatomat elhomályosítja. Aki teheti maradjon otthon, kéri a rendőrség, bár inkább a belvárosban élőktől, mégis gombóccal a gyomromban lépek ki az utcára az esti kutyasétáltatáshoz. Szirénák, helikopterzúgás és összeszorult szívű pillantások le a városra, le a tengerre: Istenem, ez itt történik, ez az én városomban történik!

Nehezen és rosszul alszom, állandóan a híreket olvasom. Hajnalban fáj az ébredés, fáj a normálisnak tűnő csend is. Mégsem normális, az utakon alig jár autó, és a hozzánk közeli városból kivezető úton 4 rendőrautó áll keresztben villogva, mindenkit ellenőriznek, aki ki, aki be. Bizonytalanul választom a szokásos metrós útvonalat a munkába menetelhez, a metrónál is rendőrök, az aluljáróban biztonsági ember. Megszokott látvány lenne, ha nem reggel 6 óra lenne. Csendes a munkanap. A kollégákkal megöleljük egymást üdvözlésül: Hogy érzed magad, merre jártál tegnap, ugye nem volt ismerősöd a Ramblán…aztán hosszas hallgatás a small talk-okban. Nehéz folytatni. Híreket olvasunk, az ügyfelek is aggódva írnak, ahogy még a barátoktól is jönnek az üzenetek: hogy vagy, hogy érzed magad? A város zsibbadt. Délben a Catalunyán ezrek gyűlnek össze egy perces néma csendre, kint a katalán kormány, a városvezetőség, ott a király is. Az egy perc leteltével tapsvihar tör ki, mintegy túlordítva a fájdalmat: élünk!! és rohadjatok meg, nem félünk!! nem vagyunk hajlandóak félni, hogy elérjétek amit akartok!! És már skandál a tömeg: No tinc por, no tinc por…katalánul, nem félünk. A tömeg elindul a Ramblán, hogy végigjárja az előző nap iszonyatának útvonalát, ütemesen tapsolva és egyre ismételgetve a varázs mondatot. Egy élettől duzzadó szív mindennel dacoló dobogása ez. A város zsibbadt, kék-zöld foltokkal, alvadt vérfoltos sebbekkel teli test, amely sajog az ellene elkövetett támadástól, de a szíve elevenen ver, és minden sejtje, molekulája az életért dolgozik, összefogva, egymás felé fordulva. Helyi lakos és turista, nemtől, bőrszíntől, vallástól, szexuális beállítottságtól, politikai beállítottságtól függetlenül, ahogy mindig is tette. Mert Barcelona pont ilyen, nyitott és egymásra tekintő, tudja, hogy csak együtt érdemes és együtt jutunk a legtovább.

Férj este megérkezik, az utcán vagyunk, megvárom míg a taxis segít kiemelni a bőröndjét, csak utána engedem el a kutya pórázát. Hosszan örülnek egymásnak, majd mi is összeölelkezünk. Úgy szívom magamba a teste melegét és illatát, hogy abban a pillanatban megszűnik a világ körülöttünk, épp csak a felettünk kerepelő helikopter hangja szűrődik be tompán. Még nem ért véget, még nincs biztonság. És nem, az illúzió, hogy volt valaha, az is elvész ezzel a nappal. Ma élünk, holnap nem. De a mi döntésünk, hogyan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

érzem · ujjgyakorlat

Tükör

Nem fényképeztelek le. 

Most legalább tudnám, hogy nem csak káprázat volt, hogy belevájtam a körmeim az alkarodba, éjjel belecsókoltam a lapockáid közé és amikor csapzottan megöleltél, izzadtságfoltjaink összeolvadtak.

Szaladtam feléd a reptéren, te felkaptàl, megcsókoltál, forogni kezdtél velem, hagytad hogy többször is átfussak a lábaid között…nem, nem én voltam, igaz, a kutya és valójában a metrónál történt. De édes és puha ajkaddal engem csókoltál és hagytad, hogy a sós könnyeim a csókba vegyüljenek. 

Ha lenne fotóm, bebizonyíthatnám magamnak, hogy nem csak az érzékeimben hagytál nyomot, nem csak vágytam rád, tényleg valódi a gyorsan illanó illatod. Az agyam barázdái közé száz és száz kép van beszorulva, amelyek úgy pörögnek rohanva előttem, mint a régimódi mozifilmek, fakó színekkel, akadozva, de nem tudom, hogy álom vagy valóság filmje ez.

A lakás olyan rendes, helyiségről helyiségre járok, hogy vmi bizonyítékot találjak ittjártadra, de csak az írás a tükrön ami nem lehet a képzelet szüleménye. Bámulom a tükröt, kezed nyomát, az arcomon folyó könnyeket, arcodat, ahogy odaképzellek. Lefényképezem.

A kép életlen, nem làtszol. Újra csak azt a régi filmecskét pörgetem.

érzem

Holdfény

Egész este vastag, duzzadt felhőkben úszott a Tibidabo. A kivilágított templom fénye kísérteties hátteret kölcsönzött a lila felhő csomagoknak. Eső lesz, biztos voltam benne. A szél ki-be járt az ablakokon, megmozgatva függönyöket, ajtókat lengetve. A teraszon vacsoráztunk, és tudtam, egy időre utoljára. A dolgozóban olvastunk, és tudtam egy időre utoljára. Amikor nem figyelt, a talpát bámultam, a combját, a vádlija vonalát és befelé nyeltem a könnyeim. Bután fecsegtem, bármiről, mindenről, csak magam mellett volt jó tartani, de előbb-utóbb elindult, hogy nyugovóra térjen. Én még maradtam. Töltöttem az időt, készültem az előttem álló éjszakákra. Odakint aranyozott szélű felhők úsztak, s egyszer, úgy háromórahúsz táján teljes erőből megmutatta magát a hold.

Bámultuk egymást hosszan, inkább én őt, a hold hagyta magát, hagyta hogy tökéletlenül kerek képe bennem tükröződjön. Csak annyira volt kerek, mint egy egyszerű vajas linzer, aminek épp csak megnyalták a szélét…majd nagyot haraptak belé. Igen, lesz telihold, napokon belül hamarosan. Igen, lesznek még sós könnyek, duzzadtan, hisz elmegy, napokon belül, hamarosan.

14 éves voltam, azaz még épp nem, mert nem töltöttem, amikor az akkori szerelmemmel 2 hetet távol töltöttünk egymástól. Még nem volt mobiltelefon, nem volt internet. De  nagyon akartunk kapcsolatban maradni. Hát azt találtuk ki, hogy minden este pontban 8-kor felnézünk a holdra, és akkor együtt leszünk. Soha nem fogom megtudni, hogy vajon így volt-e, hogy kölcsönös volt-e, de én biztosan minden este 8-kor az eget kémleltem. Hittem, erősen, hogy valaki a hold túloldalán csak rám gondol, és csak rám vár, hogy mi összetartozunk, és a hold a tanúnk rá.

Forog a föld. A vajas linzer szerű hold mérhető perceken belül került ki a látószögemből, és bukott alá egy háztető mögött. A vállgödrére gondoltam, a bőrének illatára, és a pancserságomra, hogy most még csak két ajtónyitásnyira van távol tőlem. Most még igen. Nem haboztam, benyitottam, odabújtam. Az állcsúcsom pont illett a vállgödrébe. Nem, nem a holdfény világított meg minket, csak az utcai lámpa fénye. Mit számít, holdon innen és túl. Ma itt vagyunk. Holnap nem.

پس-زمینه-شب-و-ماه_581076345

érzem · látom

Metró sztorik

Rohanok az átszálláshoz, igaz, hogy 5-7 percenként jár a metró, de este van, és én minél hamarabb haza szeretnék jutni. Az átjáróban ma este Elvis játszik, hétköznapi ruhában, vasárnap van. Egy tavaly nyári emlék jut eszembe, ugyanez a dal, egy részegebb és dagadtabb Elvis, és mi bolondozva táncolunk.

Hömpölyögnek a turisták, és pont egy hátizsákos lomha szerzet miatt csukódik be az orrom előtt a metró ajtó, mert nem hajlandó beljebb lépni. Duzzogok, és lassított léptekkel, a futástól a hátamon görgő izzadságcseppekkel sétálok el a peron végéig, ahonnan majd egyszerűbb lesz az otthoni megállómnál kiszállni. 5 perc, csak 5 percet kell várnom, de egy fárasztó műszak után az örökkévalóság.

A túloldalon az afrikai árusok tanyáznak lepedőbe bugyolált áruikkal, csak a szokásos, így a saját oldalamon lévő emberek kezdem el figyelni. A lépcső alján vörös és merev arcú lány ül. Tekintete a semmibe mered, kicsit felfelé, éppen súrolva a vele szemben álló fiú magasságát. Nem kétséges, összetartoznak. Nem is én duzzogok, ő duzzog igazán. Tüntetőleg a fiú fölé néz, az irányába ugyan, de még véletlenül sem rá. A srác a falnak támaszkodik, a haját turkálja, nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Közöttük fali reklám, egy sorozatot reklámoz, csillogó, fényes mosolyú emberekkel. Nem, szerencsére nem szerelemi történet a reklám célja, különben már túlontúl ironikus volna az egész jelenet. Igyekszem nem bámulni őket, de nem tudom levenni a szemem a történtekről. A lány szája egy dühödt csík, álla felszegett, kezében egy szál száraz növényt forgat. A fiú a haját túrja, a lábai elé bámul, és nem néz a lányra. Nem, nem helyiek, biztosan turisták, de nem tudom eldönteni, hogy épp melyiküknek nehezebb. A fiú kezében vizes palack, zavarában olykor odanyújtja a lánynak, amaz hol óvatosan belekortyol, hol a szemét nedvesíti kevés tenyerébe locsolt vízzel. Egyetlenegy palack átadáskor sem néznek egymásra. Fél szemmel a kijelzőt figyelem ami a metró érkezését jelzi, és most az egyszer nem bánnám, ha késne. De nem, időben jön. A lány tekergeti a hosszú haját, kontyba fogja, és ugyanabba a kocsiba szállnak, ahová én. A metró tele, szorosan egymás mellé kell, hogy álljanak, a fiú sután fogja át a lány derekát, óvva a tömegtől, kihasználva a tumultust. Össze kell tartozni. A hátukat látom. A lányé vörös, napégette, a fiú beesett vállú, esetlenül nyugtatja karját a lány derekán. Sokan vagyunk, nem tudunk rendesen kapaszkodni, a hirtelen fékezések összeborulásokat eredményeznek, rám egy izzadt hónaljú férfi simulna, kilépek a rámhajlásából. A lány elejti a száraz növényt, a fiú utána kap, feje a lány mellkasára borul, akinek szája ismét csík lesz, de a szemei feltelnek könnyel. A fiú ránéz, a lány vissza és akkor megáll a metró. Ki kell hogy szálljanak, de még mindig tétován nézik a másikat, és a metró kocsi padlóján heverő növényt, a tömeg kisodorja őket. Az ajtók záródnak.

Elhagyjuk az állomást, a növény a földön hever meggyötörve, egy félig részeg turista cipője alól kandikál.

tumblr_n418jmfG6R1r4ueyro1_500