érzem · látom

Metró sztorik 2.

Nem vagyok se álmos, sőt még haza sem vágyom. Szeretnék még izzadtan a tömegben ugrálni a zenére, élvezni hogy a férjem meg én vagyunk a világ közepe és táncolunk. De már régen elindultunk hazafelé, a metró lassan érkezik, és amikor végre befut, kérdés nélkül lehuppanunk, egymással szemközti ülésekre, a vendégek és mi. Az egyik vendég behúnyja a szemét, a másik a homlokát csókolgatja, én meg leplezetlenül bámészkodom. Őket, a metró közönségét. Hajnali fél 3. Fiatal angol fiúk bőrönddel, délamerikai párocska buliból buliba. Idősebb nő bordó ruhában. Az ülés szélét markolja, miközben két válla közé esik. A szája széle ráng, a sírással küzd, én pedig magammal, oda ülnék mellé, szüksége van egy ölelésre. De nem csinálok semmit, valami nem stimmel. Gyűrögeti az ülés szélét, rágja a száját, maga elé mered. Mintha mindez valakinek szólna, és valóban, egyszer csak egy férfi bukkan fel, tétován ül le mellé és pont nem tudja mi a jó. Veszekedni kezdenek. Messze vannak, de a testbeszédük mindent elárul, a feszülés, és az idősebb nő szájának rángása. Számított volna ennek a nőnek az ölelésem? Ahogy nézem őket egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem. A férfi feláll, tüntetőleg a metró ajtó felé fordul, mintha épp a nő bántotta volna meg őt. A bordó ruhás tudat alatt mintha észlelni az érzelmi manipulációt, fellázad, de kontrollált reakcióra már nem képes. Mellé pattan és kirántja a férfi hanyagul bedugott kezét a zsebéből. Talán kapcsolódni szeretne, legalább egy intim kézfogásba belekapaszkodni, de a férfi durván visszarántja a kezét és hangosan rászól. A nő most már nem védekezik a könnyek ellen, hagyja hogy a szeme alatt a szemfestékével elegyedve sötét árkot rajzoljanak. Leszállunk. Fáradtan veszem a lépcsőfokokat, jól esik a férjem kezébe kapaszkodni, biztonságos, meleget adó a tenyere, valahogy majd csak hamarosan hazaérünk. A mozgólépcsőn felfelé, ahogy megcsap az éjszakai levegő illata màr épp kikívánkozna belőlem a történet, amikor kicsit lejjebb megpillantom őket. Két dacos, egymástól eltartó merev vonal, kétfelé, görcsösen a korlátnak feszülve. Otthon miután a vendégek elpihentek, végtelen ölelésbe gubancolódva helyezkedünk a takaró alatt, nem érezni a határokat, kié ez vagy amaz láb vagy kéz. Mi vagyunk a világ közepe, hosszan susogunk, szavakkal táncolunk.

Advertisements
ujjgyakorlat

10 perc

– Hol vagy? Megérkezett a busz, de te nem vagy rajta?!

– Persze hogy nem, hiszen mondtam, hogy vonattal jövök! Most szállok le…

– A francba. Várj meg! 10 perc és ott vagyok!

10 perc. Még pont lesz idő egy cigire. A váró gyorsan elnéptelenedett, bár ebben az órában egyébként sem sok leszálló volt. Ebédidő. A resti is zárva, nem mintha szeretett volna bármit, de ettől a szokottnál is kihaltabbnak hatott a városka poros szegletében csúfoskodó rozzant állomásépület. Kilépett az utcafrontra, a kis poggyászt egy virágládára helyezte és rágyújtott. A két út találkozásánál lebegő-táncoló szélkavarta porcsomót figyelte. A férfira gondolt, az előttük álló két napra és éjszakára. A legutóbbi együtt töltött nap emlékei vibrálva tolultak elő, ettől még izgatottabb lett. Szinte látta magukat a folyóparton, ahogy meztelenül vihogva kergetik egymást, a víz viziójától persze újra visszaugrott a múltba és újrabizseregte a közös zuhanyzást, ahogy a csatakosra szeretkezett testüket próbálták hűteni, majd mégis a langyos vízsugár alatt megint inkább egymás testébe fonódtak. Később az ágyon, az újrafeszített lepedőn a férfi hason feküdt, ő pedig a napbarnította háta és a fehér feneke közötti határvonalat cirógatta. 

Szűrőig égett a cigaretta, ideje volt elnyomni. A virágláda oldalán dörzsölte ki belőle az utolsó perzselő szikrát is, nem volt hová kidobni. Tanácstalanul állt a csikkel a kezében, s közben az órájára nézett: már itt kellene lennie. Vajon melyik irányból érkezik? Szemét erőltetve bámult el mindkét irányban az úttest felett rezgő forróságba. Mindkét irányból feltűnt egy-egy autó. A szemből érkező némileg gyorsabban haladt, jóleső várakozással szuggerálta, hogy a férfi kis halványzöld autója rajzolódjon ki a még csak a két reflektor fénycsóvából. Minél jobban formát öntött a jelenség annál dermedtebben nézte az azonnal felismert autót: a férje! Egy pillanatra lefagyott, de a lélekjelenlét felemeltette vele a kezét, hogy mosolyogva leintse az autót. Nem merte balra fordítani a fejét az arról érkező kis halványzöld autó érkeztére. 

– Drágám, mit szólsz? Meglepetés! Tudtam hogy ma erre van fuvarod, gondoltam együtt ebédelhetnénk, már épp hívni akartalak. Micsoda szerencsés véletlen! Vagy 10 perce érkeztem, épp csak elszívtam egy cigit, annyira izgultam…

ujjgyakorlat

Egy szem gesztenye

A padlásszobában ücsörgött. Nem szerette a ház más helyiségeit, urizáló tágasságukat. A kis vackokat kedvelte inkább. Ha veszekedtek, legszívesebben a gardróbba menekült, oda kuporodott be. A padlásszobában kaptak helyet régi életének megmaradt bútordarabjai, jól esett a vigaszt nyújtó tárgyak között megbújni. A ház tereit leszámítva amit még kevésbé szeretett, hogy ikerház révén néhány falat a szomszéd családdal osztottak meg. A padlásszoba vékony fala a szomszéd kamaszodó kislány szobájával kapcsolta össze, pontosabban az onnan átszűrődő hangokkal. Ült a sötétben és hallgatta a füzet vagy könyvcsattogást, és ahogy a lány jajong és az anyja – az amúgy mindig mindenkivel kedves és nyájas alsós tanítónéni – fojtott dühös hangon, miközben veri a lányát, azt ismételgeti: az én lányom nem fog angolból megbukni!

Minden látszat, minden hazugság-erre gondolt. Eljátszunk valamit, csillogtatunk valami kifelé, miközben belülről rothadva málik szét minden. A sötét szobában jól látta az udvarba hajtó autó fényét, de ha oda sem nézett volna, akkor is tudta volna, hogy megérkezett, a kapu fájdalmas hangon nyikorgó automatikája miatt. A férfi egyik keserédes vicce volt ez mindig: egy női kapu, hisztizik amiatt, hogy engedelmeskednie kell. Már a bejárati ajtónál zörög a kulcs, lélegzetvisszafojtva figyelt. A falon túlról már csak szipogás hallatszott. Kedve lett volna átmenni, átölelni, kicsit ringatni a lányt, és persze egy kölcsönölelésben megpihenni. Tudta mi következik. A férfi felért a lépcsőn és a szobába lépve feloltotta a lámpát: Már megint itt vagy! – Oltsd el! – felelte ő is üdvözlés helyett. A férfi engedelmeskedett. Leült a gödrös kanapéra, elvette a kezéből a párnát: Ne ülj a földön, gyere ide mellém. Visszahúzta a párnát, abba kapaszkodott: Hol voltál már megint? Bár már nem is akarta tudni. Semmit nem akart már erről a férfiról tudni, semmit nem akart tőle hallani, nem, talán tényleg nem a férfi változott, hanem ő maga, de erre sem akart gondolni. Szerette volna ha leül mellé a padlóra, végre egyszer, de legalább csak most, úgy tesz, mintha átölelné, de tenyerével tarkójába markolva hanyatt dönti. Hanyatt döntve úgy marja marcangolja fél kézzel, mintha legalábbis a húsát-vérét vágyná, másik kezével simítja és közben vetkőzteti. De a férfi nem ül soha a padlóra, ő pedig már nem akar felállni. Igazából a szemét sem akarja már nyitva tartani, nem akar körvonalakat, árnyakat látni. Elég a sötét. Meglepetést hoztam-mondja a férfi-amikor megláttam, rögtön rád gondoltam. Milyen jó a sötét, vitakirobbanás nélkül lehet szájat húzni: újabb ékszer, újabb rohadt csillogó hazugság. Öklét zárva húzza elő kabátzsebéből és elkapja a tenyerét: csukd be a szemed!

A várt fémes hideg érintés elmarad, helyette duci, gömböc, meleg tapintású selymes felület éri, és rögtön felismeri: friss, idei vadgesztenye. Kinyitja a szemét, egyik tenyeréből a másikba gurigatva hitetlenkedve tapogatja, miközben zsibbadt boldogságérzet árad szét a mellkasában: Szóval mégsincs minden veszve, van remény, van közünk egymáshoz. Simogatja, dörzsölgeti a gesztenyét, már akarja a fényt is, ő maga gyújt lámpát, csak hogy jobban láthassa a kincsét. A villanyfényben pontosan látja a férfi arckifejezését. Nincs mit mondani. Ez az este sem fog másképp végződni.

vadgesztenye-928x664

eszem

Lencsesaláta körtés zabossal

Őszi szabadság. Lelassulás a konyhában is és végre öröm újra a sütőből kiáradó hő(az illatokat értelemszerűen kihangsúlyozva). Az egész a húslével kezdődött, ami az ebédre készített – nyilván sütőben – sült csirkecomb előpuhitását szolgálta, türelmesen várta, hogy lefagyasszam. Miközben megfelelő edény után kotorásztam, vacsora ötletekkel játszadoztam gondolatban: lencse vagy saláta. Lencsesaláta? Nosza előkaptam egy fazekat és a lencsét feltettem főni jó bő húslében. Hogy biztosan be lehessen kapcsolni a sütőt valami különlegeset gondoltam ki hozzá egy korábban olvasott recept alapján.

Hozzátettem:

– 2 csésze lencse (főzés nélküli mérték)

– 10 dkg koktél paradicsom

– 1 fej fokhagyma

– 1 fej lilahagyma

– 1 zöldpaprika

– friss citrom leve

– oliva olaj

– só

A fokhagyma tetejét levágtam, olivaolajjal meglocsoltam és alufóliába csomagoltam. A félbevágott paradicsomokat és hagymaszeleteket tepsibe rendeztem a fokhagyma körül, megsóztam, oliva olajjal meglocsoltam. Kb 25 percet töltöttek 200 fokon a sütőben, majd mikor némi pörk kezdett képződni rajtuk, kikaptam a tepsit, de a fokhagyma csomagocskát még visszadugtam, még nagyjából 15 percre 250 fokon. Kicsomagoltam, hogy hűljön, addig a zöldpaprikát apróra vágtam és szép lassan elkezdtem összeforgatni a lencsével és a sült paradicsommal és hagymával. Amikor a fokhagyma kihűlt, kinyomkodtam a héjából, kisebb darabokra vágtam és hozzáadtam a salátához fél citrom levével és némi olivaolajjal vegyítve. Mit mondjak, isteni lett! 

Míg pakolásztam és mosogattam, na meg a fokhagyma hűlésre vártam, 2 szottyosra érett körtét dobtam a turmixgépbe, őrölt fahéjjal szórtam meg, ráütöttem egy tojást és annyi zabpelyhet szórtam hozzá, hogy a gép egy még ragacsos, de már formázható masszát kevert ki nekem belőle. Kanállal sütőpapírral bélelt tepsire adagoltam és 200 fokon 15 perc alatt készre sütöttem. Tökéletes édes-egészséges lezárása lett a könnyű lencsesaláta vacsorának és lelkiismeretfurdalás nélkül repetáztunk belőle. Ez a zabos süti ugyanolyan jól működik almával-fahéjjal, banánnal, aszaltgyümölccsel, naranccsal, minél érettebb a gyümölcs, annál édesebb az ízélmény.

ujjgyakorlat

Somnus

Anyám meg akart mérgezni az éjjel. Már nem tudta hogyan bírjon maradásra, ezért végső elkeseredésében a vegyszer után nyúlt. Tekintetében a ködön túl ijesztő fény villant. Korábban ahogy a szobában hangosan őrjöngve vagdalkozott, vagy amikor ültében el akartam menni mellette és elkapta a lábam, akkor még féltem. Most ahogy hozta elő az üvegcsét, már-már komikusnak tetszett, csak hitetlenkedve néztem és csak azt kérdezgettem: tényleg meg akarod mérgezni a gyerekedet, tényleg? Egyre gúnyosabb felhanggal és egyre hangosabban. Talán némi rejtett drámai célzattal vagy már az abszurditásba hajló őrület közelsége miatt úgy felemeltem a hangom, hogy már ordítottam, a torkom is belefájdult. Szorítást éreztem a vállamon, majd simítást az arcomon. Abbahagytam a torkom túráztatását, éreztem hogy hideg verítékben fekszem, de biztonságban, a férjem ölelésében. 

Zsibbadtan, dagadt hangszálakkal löktem ki magamból a történetet, hátha mindez elhalványítja az amúgy tűéles álomképet. Ébren, észnél maradni, csak erre vágytam, de a testem a kimerültséggel sodródva visszarántotta az elmémet ugyanabba az emléknek is beillő szimbolikus valóságba. Anyám a kapuban állt és nézte ahogy pakolom az autó csomagtartóját. Tanácstalanul, kezét tördelve, némán. Majd sírni kezdett: Nem így akartam! Tudom-mondtam-de én most elmegyek. A visszapillantóban néztem – ahogy szoktam – hogyan lesz egyre kisebb, és néhány ébrenléthez közeli, félálom mezsgyéjén egyensúlyozó agysejtem ujjongani kezdett. Lehetetlen, de mégis ugyanahhoz az álom-valósághoz nyíló ajtót nyitottam! Eljöttem! Nem csak tudatosan, tudat alatt is, mégha nem is ez a logikus sorrend. Nem hat már semmilyen méreg, nem hathat. Túl- és felnőttem.

érzem · látom

Ördögök tánca

Correfoc, az idei év La Mercé szombat estéjén. Szokatlan látvány a lezárt Via Leitana, mindenfelé emberek, az út szélén álló mentős készséggel mesél az eseményről. Sok a turista, szinte minden második szó amit hallok, angol. Nem merészkedünk a térig, ahol a tüzijáték  kezdődik és ahol majd a menet indul, se az embertömeg, se a durrogtatás nem vonz, így valahol középtájon cövekelünk le védőitalainkkal. A menet lassan halad, idősebb, mosolygós angol házaspár húzódik be mellénk, a balomon szintén egy angol nyelven fecsegő csoport várakozik. Már csak egy saroknyira van tőlünk a szikrát hányó ördög-, sárkány-  és a velük az ütemes dobszóra táncoló embermassza, amikor egy középkorú hölggyel akad össze a tekintetünk, mosolygunk. Aztán újra és újra, míg nem dönt: megszólít bennünket. Idevalósiak vagyunk? Ingatom a fejem, igenis meg nem is, itt élünk három éve. Remegő szájszéllel osztja meg velünk, hogy 14 éve ez az első felvonulása, és nagyon erős hatással van rá. Sírni kezd, én pedig átölelem szorosan, szinte kapaszkodik belém, most már zokogva. Hol elengedjük egymást, hol visszaölelem, néha az arcáról simítva törlöm a könnyeket, ő pedig minden lehetséges módon próbál beavatni abba a varázsba, amit ez a különös esemény okoz. Közben a menet mellénk ér, visongva ugrálnak az emberek az ördögök villáiból vagy a sárkány szájából kipattanó szikrák elől, olykor én is a szemem elé emelem a karom, de alatta látni akarok, nem akarok lemaradni, én is érezni akarom. Az asszony egyik karját hajlítja, másik kezével injekcióstű szúrást imitál, miközben arról magyaráz, hogy ez az illat, a füst semmihez sem hasonlítható, olyan mint a kábítószer és a szívéig hatol. A dobok üteme pedig mind a lüktető szív egy-egy dobbanása, az ő katalán szívéé, és a nyomaték kedvéért öklével a mellkasa felett ütést imitálva követi a ritmust. A fiairól mesél, egyikőjük a tüzes villával halad a tömeggel, a másikójuk a dobot veri. Büszke, és most érzek meg valamit az igazi hazafias érzésből. Újra meg újra megöleljük egymást, ő boldog, hogy megoszthat, én hálás vagyok, hogy megoszt. Egyszer csak felbukkan a tüzes sziporkák alatt az ördögnek öltözött fiú, és az asszony utánaveti magát, a keblére öleli, úgy csókolgatja. Bámuljuk az úton hömpölygő tömeget. Rituális, félelemmentes, életigenlő tánc ez az ördöggel, az érzés erősebb, mint az elemésztő tűz, a dobok hangja szinte a bőröm alá kúszik. Összenézünk, majd egy sornyi dobos után belépünk mi is az extázisban úszók közé. Az érzés leírhatatlan. A sarkon bizseregve, a dobhártyánkon visszadübögő szívveréssel, valami ismerős ősi izgalommal telítve távozunk a valóság felé.