érzem

A vak király

Indulás előtt még sírdogálok egy sort, a gyomrom rossz gubancos görcs, félek, mi van akkor, ha még mindig él? Ha él, csak tévedtek, és csak elbújt mint a másik, és mi van ha már nem vizsgálnak meg újra műtét előtt. Férj simogat, azt mondja, kérjek vizsgálatot, persze ott a tekintetétben az, ami az én reálisan gondolkodó énemben is motoszkál: nincs tévedés. Ezt végig kell csinálnunk.

Az ápolónő beküld abba a már ismert mosdóba, szatyrot nyom a kezembe a hálóing mellé: ebbe rakjam a ruhám. A cipőm? -dadogok spanyolul. Abban jöjjön-válaszol. Bakancsban, hátul nyitott hálóingben-alatta mezítelen- és szatyorral a kezemben követem a szűk belső folyosókon. Nem nézek semerre, akkor talán láthatatlan maradok. A sürgősségi kórterem első ágyát kapom, örömmel bújok a biztonságot nyújtó lepedő alá. A mellettem lévő ágyra egy marokkói nő érkezik a férje kíséretében, saját ruhában, és ott vetkőzhet le az ágyainkat elválasztó függöny mögött. Beremeg a szám széle, próbálok nem sírni, az jut eszembe, hogy talán azt hiszik ez az én választásom, amiért itt vagyok. Az asszony nagyokat nyöszörög, sír, nagy fájdalmai lehetnek. Nem beszél spanyolul, a férje beszél helyette, halk, szeretetteljes de mégis érzelmileg távoli hangon. Feltették a tablettát ahogy kellett, és már otthon nagyon elkezdett vérezni, mondta. Tényleg a tabletta, jut eszembe mindaz, amit az interneten olvastam, és persze az is amit az orvos pár napja mondott. Ez nálam nem járható út, komplikációk adódhatnak. Fiatal medika jön, próbál vénát találni, infúziót bekötni, persze nem talál, sosem találnak a fiatalok elsőre, fáj ahogy szurkál, és most már megengedem magamnak, hogy elsírjam magam. Egy másik nővér siet a segítségére, pár másodperc után a helyén az infúzió, a medika szabadkozik, én meg próbálom megnyugtatni, nálam mindig nehéz vénát találni. Végre beengedik a férjet, leül mellém, megnyugszok. Viccelődünk. Nem is tudom, talán mandulaműtét lesz? Jön az altatóorvos, kedves, katalánról spanyolra vált, aztán egy újabb medika tűnik fel, hogy elmagyarázza mi fog történni. Határozottan szakad ki belőlem, hogy nem akarom tudni, egy pillanatra meghökken, aztán elmosolyodik, azt mondja minden rendben lesz. Mi lesz utána, engem ez érdekel. Legbelül persze az, hogy miértmiértmiért történik mindez?? Hozza a tablettát, finoman felhelyezi. Hamarosan érezni fogom, mondja. Valóban, mire a szomszéd ágyról az asszonyt betolják a műtőbe, már én is fájdalmat érzek. Mintha a lelkem a méhembe vetült volna, és a kétségbeesett iszony ott öltött volna testet. Nyugtató injekció az infúzióba. Egyre idegesebb vagyok. Férjnek mennie kell, az asszonykát kitolják, rajtam a sor. A nővér int, szálljak le az ágyról. Értetlenül nézek rá, hogyan? Fogja az infúziós állványt, a kezembe igazítja, és a karomnál fogva besétál velem a műtőbe. Úgy hiszem, el fogok ájulni útközben, a padló hideg, a helyzet idegen, és kimondhatatlanul félek. Ő is rám mosolyog: minden rendben lesz. A műtőben rádió szól, egy életvidám szám ér épp a végéhez, és ahogy közelítünk a műtőasztalhoz, nem tudom levenni a szemem a lábtartó alatt álló fehér zacskóval bélelt műanyag edényről. A nővér felsegít, megsimogatja a karom, minden rendben lesz kicsi…elsírom magam. Egy másik asszisztens míg szíjjaz az ágyhoz, hogy enyhítse az idegességem, a homlok sebeimről kérdez. Adele énekel, egész testemben reszketek, a lábam köze égetően forró, és hallom, ahogy a lehulló vércseppek a műanyag fóliára cseppennek. Az altatógáz megváltás, most már semmi sem fáj.

Az infúziós medika ébresztget. Kell pár pillanat, míg felfogom hol vagyok, és egyszer csak érzem a férjem meleg tenyerét. Biztonságban vagyok, nem is akarom kinyitni a szemem. Mesélj valamit-kérlelem, ha felébredek és jól vagyok, hazamehetünk. Találomra a vak királyra akad az interneten. Csukott szemmel, kábán fekszem, simogat a hangja, szorítom a kezét. Az aranytollú madárral gondolok, hogy most már engem is csak az gyógyíthatna meg, a szétzúzott csodaváró hitem, már csak egy mesealak menthetné meg.

Advertisements
érzem · látom

Testről és lélekről

Állok egy parkban, mögöttem az utca zajosan hömpölyög. Késő délután, haza a munkából, haza az iskolából. Olyan élesen hallok, hogy végigfut rajtam a borzongás, cipő kopog, babakocsi kereke falevélen surran, motorban nyiszog a fék, iskolatáskában üresen verődik a könyveknek a műanyag uzsonnás doboz. Felnézek. Felettem a fák levelei pontosan olyan bronzos fényben fürdenek az utcai lámpa sárgás fényétől, mint a filmben a szeretkezés színe. 

Senki nem mozdult amikor feloltották a villanyt, ültünk és hallgattuk a stáblista alatt búgó Laura Marlingot. Otthon voltam, minden egyes momentumban. Ismertem a visszatükröződő pillanatokat, az ablakokat, a lebegő függönyöket és az éjszakai zajokat. Ismertem az embereket, a hangsúlyokat, a csendeket és a dermedt pillanatokat. Ismertem az üvegcserepeket, a hangot, az érzést, a megoldom feltámadást. Futott a felirat spanyolul, néha lenéztem, rosszul fordítottak. Vajon érteni-e mindezt enélkül? A hátam mögött a párocska kuncogott. Talán nem értették volna amúgy sem? Megyek haza, csak még valahogy el kellene indulni ebből az ismerősből. Hogy zseniálisan sikerült filmre festeni valamit a készítőknek…nem kérdés. Megfordultam, bámulom a forgalmat, hogy kirázzon innen, kell egy kis idő míg észreveszem, hogy fagyosak az ujjaim. Bárcsak el tudnám mondani, mi van idebent. 

eszem

Kiskifli, nagykifli

Gyere bekiflizlek-mondja a férj, amikor hosszan sóhajtozom éjjel az alvásra való alkalmatlanságom miatt – máris aludni fogsz. Nem igaz, nem így történik, tehát megadóan felkelek. Jövök-megyek a lakásban, rendezkedek, sóhajtozom mert fáradt vagyok és kínoz egy sérülésem. A nemrégiben felborult napirendem miatt a szervezetem is sztrájkol, sokadik napja nem alszom rendesen. Már-már beletörődve, különféle csendes programokat találok ki magamnak az éber hajnali órákra. A kiflin jár az eszem pár napja, hát el is határozom, ez lesz a következő alváshiányos projekt, de hogy ne teljesen vegyen igénybe, a tésztát este bekavarom, had dagadjon magában pár órát amíg én jó szerencsével alszom. A szokásosnál kevesebbet szenvedek a sötétben, kibújok az ágyból és miután a kutyával szippantottunk egyet a teliholdfényes hajnalból, a konyhába sietek. Az este előkészített tészta hetykén púposodik ki a tálból, ezért megérte az a pár óra alvás.

Hozzátettem:

– 75dkg liszt

– 2dl tej

– 1 dl víz

– fél pohár joghurt

– 2 teáskanál só

– 1 csomag száraz élesztő

Szárazat a szárazzal, folyékonyakat a folyékonyakkal meglangyítva összekevertem, dagasztottam. Szunyókálás után lisztezett deszkára borítva nyolc cikkelyre vágtam, nem formázva tovább, jó alapot szolgálva a kifli forma nyújtásához. A cikkely széles részét nagyjából széttárt tenyér szélességre, a keskenyedő végét körülbelül alkar hosszúságúra nyújtottam, majd a széles része felől vékonyan kezdve felsodortam. 8+1 kifli készült így (a plusz egy az edénybe tapadt dagadó tészta maradványából) sütőpapírral bélelt tepsire helyezvén vizes kézzel átsimogattam őket, hogy ne legyenek lisztesek és szép fényük, ropogós héjuk legyen majd. Nagyszemű sóval és köménnyel hintettem, majd a kanapén kávézva vártam, hogy a férj is felébredjen. Amikor előbújt, a sütőt alul-felül sütésen 250 fokra melegítettem, egy legalulra bedugott tepsibe öntött bögre vízzel egyetemben. Amikor már kellemes forró párás gőz keringett odabent, becsusszant a kiflis tepsi is, nagyjából 15-20 percre. Amikor megjelentek az eddig sápatag hátukon a halovány sütés adta színek, levettem a hőfokot 200 fokra és még majd 10 percig sütkéreztek odabent. Nem vártuk meg míg kihűl az első megkívánt kifli, majd ugyanilyen melegséggel tekeredtünk utána össze mindhárman a kanapén, kupacnyi kifliket szimbolizálva.

érzem · ujjgyakorlat

Halottaim

Emlékszem, Axe dezodorral fújtad be a lila szerelmes leveleid, amiket nyomtatott betűvel írtál én meg állati férfiasnak tartottam, már amennyire erről fogalmam lehetett 13 évesen. Amikor megcsókoltál a szabadtéri mozinál a fűben, annyira meglepődtem, hogy viszonzásul egy békát fogtam neked, azt hazudva, hogy jól esik a kezemben tartanom. Néhány dolgot a szerelemről és a szexről veled fedeztem fel, már egészen korán. Tizenév múlva egy hírműsorban kábítószeresek nyilatkoztak a rehabilitációjukról. Puffadt volt az arcod, és azok az édes vonások, amiért annyira oda voltam, teljesen eltűntek. Az ajkad szürke volt, és nem értettem hogyan változhat meg így egy dús, szenvedélyesen csókoló száj. Szenvedélyes volt, én így emlékszem. Pár hét múlva beadtad magadnak az aranylövést, én pedig rettenetesen éreztem magam, mert úgy gondoltam, így kell éreznem magam, hiszen mégis csak te voltál az első szerelmem. Huszonév elteltével is érzem a már nem létező lila levélpapír fakuló Axe illatát.

Nem akartam bemenni a ravatalozóba, már elég felnőtt voltam, hogy nemet merjek mondani a családnak, nem úgy mint pár év amikor meghalt a papa, és a karomnál fogva ráncigáltak be. Nem akartam rád sem így emlékezni. Aztán amikor eljött a temetés napja, arra gondoltam, felnőtt révén, talán mégsem akarok megsérteni senkit, és mégis csak másként akarok rád emlékezni. Már két éve halott voltál. A demencia a legszörnyűbb dolgokat hozta ki belőled, és én abban a két évben már nem tudtam hogyan közeledjek ahhoz a testhez ami hozzád tartozott, amit már nem te irányítottál többé. Fogalmam sem volt hogyan szeressem azt aki lett belőled, azt éreztem, nem helyes, és bűntudatom volt. Hiányoztál, hiányoztál úgy, hogy ott voltál, hiányzott valami, ami rég elmúlt, ami talán már azzal eltűnt, hogy felnőttem, és haragudtam az anyámra, hogy el tudtad venni attól a kevéske önmagától. Alig emlékezem. De azért itt vagy a tőled tanult bukfenc mániámban, az érzéssel sütött süteményekben, az egyetlen imádságban, amit a te kedvedért voltam hajlandó megtanulni, pedig a dédi erőltette.

Feküdtünk hajnalban az ágyban, vagy már reggel volt? Már végigcsináltál két műtétet, egy kemót, hiányzott a szép hajad és azt mondtad, tartozol egy vallomással. Olyan természetességgel meséltél erről, mintha csak valami régi pasizós történetet adtál volna elő, de én ettől elnémultam. Azt mondtad, titokban nagyon élvezed, hogy körülötted forog minden, hogy most mindenki téged imád, körülötted ugrál, mindent megtesz érted és ha tehetnéd, örökre ebben az állapotban maradnál, mert most végre hercegnőnek érzed magad. Néztelek, szép voltál így is, soványabb mint egy éve, amikor eltűntél a borvásárban az aktuális fiúddal, még most is ugyanúgy megbámul mindenki, és nem a betegség miatt. Néztelek és nem értettem, hogy miért kuncogsz, amikor azt mondod, hogy néha picit rá is játszol az állapotodra, és végképp nem értettem, hogy hol a valóságérzeted. Amikor elköltöztem, és pár ezer kilométer került közénk, te is dühös voltál rám miatta, és alig beszéltünk. Sosem tudtam meg, hogy vajon hercegnőnek tudtál el a maradni az utolsó hónapokban.

1282124935

 

 

 

 

 

érzem

Elmúltunk

Nem tudom, hogy megbocsájtottam-e úgy igazán, nem tudom, hogy elmúlt-e a fájdalom, vagy csak már annyi hét, hónap és év telt el, hogy az idő által te is megszépültél? Bár az az igazság, hogy megöregedtél. Nem csúnyán, de mélyebbek a ráncok és az árkok az arcodon, mintha a szemed sem úgy csillogna már.

Nem tudom mi lehet veled, nem tudom milyen lehet az életed. Egyre ritkábban jutottál eszembe, és néha arra gondoltam, hogy mondanék neked valamit, de sosem akadt semmi érdemes, semmi megszólításra méltó. Nagyon messze kerültél. Lökted is magad, aztán én is téged, és aztán az idő csak múlt, én pedig még inkább változtam. Jó irányba, de valahogy ez az irány neked már akkor sem tetszett. Lehetett volna másképp, de végül nem lett sehogy sem. Sokat sírtam, te azt mondtad ne tegyem, dühös voltam, azt mondtam, igazad van, nem is érdemled. Dühös voltam, mert nem akartad ideadni magad, miközben ha szükséged volt, engem követeltél. Dühös voltam, hogy nem számított, hogy fájdalmat okozol nekem, dühös voltam, hogy nem számít, ha elveszítesz. Dühös voltam, mert nem értettem a lényeget, nem akartam elengedni, nem akartam elfogadni. Aztán egyszer csak elmúlt. Az üresség összezsugorodott, a kék-zöld foltok újra eleven hússá váltak szívemen, éltem az életem nélküled. Az első nyáron sírtam, amikor kockáztam a dinnyét, a másodikon már csak nyugtáztam, hogy ezt tőled tanultam. Már nem akartam semmit sem elmesélni, már nem akartam, hogy tudj az életemről. Kizártalak. Te pedig büszkén, magasra emelt fejjel – ahogy mindig is tetted – , elsétáltál. Hónod alatt a barátságba vetett vakbizalmam, ahogy néztem a távozó hátad, a hosszú hajadtól semmi sem látszódott.

Ma újra láttalak, kislánynak. Ártatlannak, tisztának. Haboztam. Végül mégis elengedtem azt az utolsó vékony szálat, ami még ott tapadt a hozzád fűző régi sebhelyen. Nem tudom, hogy megbocsájtottam-e úgy igazán. Neked már biztosan, magamnak talán végre ma. Már nagyon megérdemeltem.

thepast

érzem

Hiányzik a…

Villog a három pont, és nem kell tétovázva törölnöm, betűkkel helyettesíteni, majd azokat is törölni, mert nem tudom. Nem szükséges. Akarom megfogalmazni ezt a mondatot, akár többet is ilyen kezdettel ha Magyarországra gondolok, de semmi nem jut eszembe, még erőlködve sem. Nem, bagatell Túró Rudi sem, vagy csak a nagymamám kertjében termő málna sem. Mindent elérhetek itt is, ha nem az az íz, hát majd egy más világ, egy új felfedezés, egy új rajongás. Emberek? A magyarok? Akik az elkapott hírfoszlányokban egymást gyepálják, szóval, tettel, gondolattal, vagy a kertkapuból odamosolygó szomszéd néni? “Sziahogyvagyhogytesemmitnemváltoztáljóújralátni”. Emberi butaságba és nyitott, ismerős kedves arcokba bárhol botlani. A magyar virtus? A hazafiasság? Se közel, sem távol nem tudom ezeket a fogalmakat érteni, értelmezni, sosem sikerült. Kultúra? Az amit magamban hordok, az most is velem van, ott van a férjemnél, ott van az itt élő barátaimnál, elevenen él a gyakran virtuális kapcsolatokban is. Ami néha valóság, mert jár a repülő, jön-megy, landolunk, ölelkezünk, érdemben időt töltünk, és tudom, hogy az életeink sokfélesége miatt egy országban élve sem történne sokkal gyakrabban. Gondolok a Balatonra, a nyári esti napégette fű illatára, az első hóesésre, amitől mindig lázba jöttem, de van annyi minden más, csak győzzem befogadni…Nem, nincs hiányérzetem. Már zavaróan nincsen, utánanézek a szótárban is, talán én nem értem a hiány valódi jelentését, de nem mond mást: valaminek a nem léte, üresség, szükség. Nincs olyan ami nincs, de nagyon szükség volna rá, nincs olyan ami űrt keltene bennem.

Igényem van. Ezek a hetyke ékezetekkel ékeskedő betűk, sorok, szavak, mondatok. Irodalom, szerelem, álom, gondolatok. Nem írok még egy szakdolgozatot ebből, de a lényeget átlopom: a szívem magyar, a lüktetését táplálni kielégítően csak magyarul tudom. Több nyelven élhetek, olykor melyik jobban passzol, olykor kényszer amelyet a helyzet kíván. Ezt viszont sehogy másként nem érthetem…

Potenciális hiány, igen. De amíg a posta jár, az internet összekapcsol: Magyarország szeretlek, de nem hiányzol.

érzem · látom

Metró sztorik 2.

Nem vagyok se álmos, sőt még haza sem vágyom. Szeretnék még izzadtan a tömegben ugrálni a zenére, élvezni hogy a férjem meg én vagyunk a világ közepe és táncolunk. De már régen elindultunk hazafelé, a metró lassan érkezik, és amikor végre befut, kérdés nélkül lehuppanunk, egymással szemközti ülésekre, a vendégek és mi. Az egyik vendég behúnyja a szemét, a másik a homlokát csókolgatja, én meg leplezetlenül bámészkodom. Őket, a metró közönségét. Hajnali fél 3. Fiatal angol fiúk bőrönddel, délamerikai párocska buliból buliba. Idősebb nő bordó ruhában. Az ülés szélét markolja, miközben két válla közé esik. A szája széle ráng, a sírással küzd, én pedig magammal, oda ülnék mellé, szüksége van egy ölelésre. De nem csinálok semmit, valami nem stimmel. Gyűrögeti az ülés szélét, rágja a száját, maga elé mered. Mintha mindez valakinek szólna, és valóban, egyszer csak egy férfi bukkan fel, tétován ül le mellé és pont nem tudja mi a jó. Veszekedni kezdenek. Messze vannak, de a testbeszédük mindent elárul, a feszülés, és az idősebb nő szájának rángása. Számított volna ennek a nőnek az ölelésem? Ahogy nézem őket egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem. A férfi feláll, tüntetőleg a metró ajtó felé fordul, mintha épp a nő bántotta volna meg őt. A bordó ruhás tudat alatt mintha észlelné az érzelmi manipulációt, fellázad, de kontrollált reakcióra már nem képes. Mellé pattan és kirántja a férfi hanyagul bedugott kezét a zsebéből. Talán kapcsolódni szeretne, legalább egy intim kézfogásba belekapaszkodni, de a férfi durván visszarántja a kezét és hangosan rászól. A nő most már nem védekezik a könnyek ellen, hagyja hogy a szeme alatt a szemfestékével elegyedve sötét árkot rajzoljanak. Leszállunk. Fáradtan veszem a lépcsőfokokat, jól esik a férjem kezébe kapaszkodni, biztonságos, meleget adó a tenyere, valahogy majd csak hamarosan hazaérünk. A mozgólépcsőn felfelé, ahogy megcsap az éjszakai levegő illata màr épp kikívánkozna belőlem a történet, amikor kicsit lejjebb megpillantom őket. Két dacos, egymástól eltartó merev vonal, kétfelé, görcsösen a korlátnak feszülve. Otthon miután a vendégek elpihentek, végtelen ölelésbe gubancolódva helyezkedünk a takaró alatt, nem érezni a határokat, kié ez vagy amaz láb vagy kéz. Mi vagyunk a világ közepe, hosszan susogunk, szavakkal táncolunk.