érzem · látom

2017.08.17

Csütörtök. A nyári utolsó szabadságolások nagyon érződnek, alig indul valaki üzleti útra, ennek megfelelően a munkanap hosszú és csendes. Feldmártól olvasom a Most vagy soha-t. Egy valami biztos, a halál, a halál időpontja bizonytalan, és akkor hogyan élek? Ezt boncolgatja. Másnap jön végre haza férj, nem jó az elmúlásra gondolni, de ettől még jobban várom, hogy újra lássuk egymást. 4 órakor szinte repülök kifelé az ajtón, kezdődik a mindennapos videójáték, hazajutás a hömpölygő turista tömegben. Mintha ezen a nyáron még többen lennének, mint bármikor máskor, nem szép tőlem, de már nagyon várom, hogy elkezdődjön az iskola, és végre újra élni lehessen a városban. Meleg van. Izzadtan érkezek haza, de éppen csak másik szandált húzok és már indulok is a kutyával egy rövid sétára hogy a meleg enyhülését követő esti nagy séta előtt dolgát végezhesse. Forróak az utcák, neki sincs sok kedve kint lenni, hamar végzünk, az órára pillantok amikor felérünk, 5 óra. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy 5 óra és mi már itt vagyunk a mi kis békés mikrovilágunkban. Lezuhanyzok és ledőlünk a kifejezett kutyás hempergésre foganatosított matracunkra. Mély álomba zuhanok, a kutya a lábamnál lihegve hűti magát.

40 perc múlva zsibbadtan térek magamhoz, hallgatom a város beszűrődő moraját, a szirénákat – talán erdőtűz van valahol? – nincs kedvem megmozdulni, a kutya is egészen hozzám simult. Lustán nyújtózkodok a lenémított telefon után, látom hogy villog. Több üzenet, mind egy jó baráttól: Hol vagyok??? Ugye nem a központban vagyok?? Ugye jól vagyok?? Kába vagyok, nem értem, milyen központ? Napokkal később esik le, hogy a városközpontra gondolt. Felhívom. És akkor mondani kezdi, ma délután 5 órakor… Markolom a telefont, nézzük egymást a kutyával és szinte sejtszinten érzem a testemben lévő dermedést. Hírek! Falni kezdem a híreket, bármit, ami a legfrissebb, facebook-on az emberek hozzászólásait, véletlenül még minden tisztelettől mentes videóba is belefutok ami az áldozatok, sérültek földön heverő véres testét is mutatja. Istenem, ez itt történik, ez az én városomban történik! Férjjel beszélünk, és semmi másra nem vágyom, csak még egyszer az életben újra ölelni, mit bánom én, ha véget ér ezután, csak legalább még egyszer együtt legyünk… Valahol legbelül tudom, hogy ennél több is vár ránk, de ebben a pillanatban a jelen húsbavágó rettenetében annyira elevenen érzem mindazt amit Feldmártól olvastam, hogy minden realitáshoz kapcsolódó gondolatomat elhomályosítja. Aki teheti maradjon otthon, kéri a rendőrség, bár inkább a belvárosban élőktől, mégis gombóccal a gyomromban lépek ki az utcára az esti kutyasétáltatáshoz. Szirénák, helikopterzúgás és összeszorult szívű pillantások le a városra, le a tengerre: Istenem, ez itt történik, ez az én városomban történik!

Nehezen és rosszul alszom, állandóan a híreket olvasom. Hajnalban fáj az ébredés, fáj a normálisnak tűnő csend is. Mégsem normális, az utakon alig jár autó, és a hozzánk közeli városból kivezető úton 4 rendőrautó áll keresztben villogva, mindenkit ellenőriznek, aki ki, aki be. Bizonytalanul választom a szokásos metrós útvonalat a munkába menetelhez, a metrónál is rendőrök, az aluljáróban biztonsági ember. Megszokott látvány lenne, ha nem reggel 6 óra lenne. Csendes a munkanap. A kollégákkal megöleljük egymást üdvözlésül: Hogy érzed magad, merre jártál tegnap, ugye nem volt ismerősöd a Ramblán…aztán hosszas hallgatás a small talk-okban. Nehéz folytatni. Híreket olvasunk, az ügyfelek is aggódva írnak, ahogy még a barátoktól is jönnek az üzenetek: hogy vagy, hogy érzed magad? A város zsibbadt. Délben a Catalunyán ezrek gyűlnek össze egy perces néma csendre, kint a katalán kormány, a városvezetőség, ott a király is. Az egy perc leteltével tapsvihar tör ki, mintegy túlordítva a fájdalmat: élünk!! és rohadjatok meg, nem félünk!! nem vagyunk hajlandóak félni, hogy elérjétek amit akartok!! És már skandál a tömeg: No tinc por, no tinc por…katalánul, nem félünk. A tömeg elindul a Ramblán, hogy végigjárja az előző nap iszonyatának útvonalát, ütemesen tapsolva és egyre ismételgetve a varázs mondatot. Egy élettől duzzadó szív mindennel dacoló dobogása ez. A város zsibbadt, kék-zöld foltokkal, alvadt vérfoltos sebbekkel teli test, amely sajog az ellene elkövetett támadástól, de a szíve elevenen ver, és minden sejtje, molekulája az életért dolgozik, összefogva, egymás felé fordulva. Helyi lakos és turista, nemtől, bőrszíntől, vallástól, szexuális beállítottságtól, politikai beállítottságtól függetlenül, ahogy mindig is tette. Mert Barcelona pont ilyen, nyitott és egymásra tekintő, tudja, hogy csak együtt érdemes és együtt jutunk a legtovább.

Férj este megérkezik, az utcán vagyunk, megvárom míg a taxis segít kiemelni a bőröndjét, csak utána engedem el a kutya pórázát. Hosszan örülnek egymásnak, majd mi is összeölelkezünk. Úgy szívom magamba a teste melegét és illatát, hogy abban a pillanatban megszűnik a világ körülöttünk, épp csak a felettünk kerepelő helikopter hangja szűrődik be tompán. Még nem ért véget, még nincs biztonság. És nem, az illúzió, hogy volt valaha, az is elvész ezzel a nappal. Ma élünk, holnap nem. De a mi döntésünk, hogyan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ujjgyakorlat

Ázott csókok

Ömlött az eső, de a fiú egészen a kollégium kapujáig kísérte, egy igazi lovag, próbálta a szűk bőrdzsekijét menedékként akkorára kitárni, hogy a lány aláférjen. A kapunál egy gyors puszival próbált búcsúzni, de a lány megragadja a dzseki gallérját, kézzel így magánál tartva, és ajkával az ajkára tapadva. Az esőcseppek hidegen csapódtak rá, apró szúrásokat érzett csak az arcbőrén és kényszeresen próbálta a behunyt szemhéjára is zavaróan hullóakat elpislogni. Nem ilyennek képzelte a csókot az esőben. A lány felszaladt a lépcsőn, nedves haja a fejére tapadt, így nem tetszett neki. Intett, majd gallérját felhajtva, hunyorogva sietett el.

 

-Zuhog-sóhajtott a férfi, miközben lehámozta magáról a nedves dzsekit. – Őrült forgalom van, ezért késtem, ne haragudj. A nő izgatottan kitárta az ablakot, hagyta, hogy a szél nagy erővel belekapaszkodjon a hosszú függönybe és édeskés esőillatot hozva magával lebbenjen, robbanjon be a szobába. – Tudod, hogy imádom a nyári záport? Gyere le velem az utcára! A férfi kétkedve nézett rá – Miért is? – Miért is, miért is? Mikor csókolóztál utoljára esőben? A férfi elbizonytalanodott, a kapcsolat elején jártak, vonzotta is a nő kissé szédült stílusa  de még nem tudta eldönteni, hogy ő ezzel mennyire tud azonosulni. – De a cipőm sosem szárad meg…? – Hát cipő nélkül megyünk! A férfira is kezdett átragadni az izgalom: mint a filmekben-gondolta. A járda forró volt a mezítelen talpa alatt, a testét verő eső langyos, a hatalmas cseppek patakokká értek össze arcán. Megfogta a nő kezét és egyszerre csak úgy érezte, hogy szaladni támad kedve, és nekiindult. A nő nevetve követte. Szép volt. Az arca az esőcseppeken túl is ragyogott, és a testére tapadt nedves ruha izgatóan emelte ki domborulatait. Gyere őrült- állította meg a nő és szembefordult vele- csókolj meg! Forró volt a talaj, forró a nő csókja, később a zuhany is, amit azután vettek, hogy visszaértek a lakásba.

 

Egész délelőtt lógott az eső lába, néha néhány dézsányi lezúdult, néha csak tovább lógatta a lábát, a nő bizonytalanul latolgatta a kutyasétáltalás ideális időpontját. Persze ehhez a kutyának is volt hozzáfűznivalója, és eljött az a pillanat, amikor már nem volt mire várni. Fülledt, párás levegő nehezedett rá a napra, talán a kutya semmit nem érzékelt ebből, de a nő érezte, ahogy az izzadtságcseppek megindulnak a halántékán, tarkóján és valahol a vékony trikó alatt a gerincén gördülnek végig és be, a mellei közé, egészen le a köldökéig. Bárcsak elmosná ezt az egészet az eső-fohászkodott,-és felfrissülne a levegő. Mintha csak erre a kérésre vártak volna odafent, az ég csatornái a legszélesebben nyíltak meg, dagadt, nehéz esőcseppekkel. A kutya prüszkölt, próbálta lerázni a kellemetlenkedő zuhatagot, de nem sikerült, hamarosan vékony csíkokban kezdett csorogni rajta a víz. Futásnak eredtek. A nő hosszan nevetett, ahogy a kutya méltatlankodva kerülgette a pocsolyákat és értetlenül nézett olykor a gazdájára, hogy amaz mitől került ilyen felfokozott hangulatba. A lakásba érve a nő nekiállt szárazra törölni a csirkeszagú ázott bundát, miközben róla is csöpögött a víz. Ahogy a kutya mellett guggolt, az egyszer csak nyalni kezdte arcát, mintha viszonozni akarná a szárítgatást.

 

Ahogy fellépett a vonat alsó lépcsőjére, szemerkélni kezdett az eső, hűvös szél fújt, az apró cseppeket besodorta az ajtón. Alig várta, hogy az automatika bezárja az ajtót, és ne érezze ezt a nedves borzongást. A nő a peronon állt, táskájában esernyő után kotorászott. Hátha, de nem volt szerencséje. Letekerte a sálat a nyakából és a hajára borította, úgy hogy újra védje a nyakát is. A szél cibálta az egyik szabadon maradt sálvéget, kénytelen volt félkézzel a fején tartani. Nézték egymást. Egyik a száraz melegben, másik a nedves hidegben. A férfi mosolyogni próbált, a nő meg sem próbálta viszonozni. Elnézett jobbra, abba az irányba, ahonnan a szél eredt, hagyta, hogy a szeme sarkában összegyűlt könnyet kilehelje. A férfi megnyomta az ajtónyitó gombot. Az ajtó nagy szisszenéssel feltárult, és bár hátulról érezte a meleg biztonságát, arcát kellemetlenül terítette be az apró szemű eső. Kinyújtotta a kezét, a nő meglepetten nézett rá, közelebb lépett, de ekkor felharsant az indulást jelző fütty és az ajtó nagy csattanással bezárult kettejük között. A nő az ajkára tette két ujját, apró csókot lehelt rá és a már mozgásban levő vonat felé hintette. Mosolygott. A férfi képtelen volt viszonozni.

Rainy-Day-Pic-DC49

érzem · ujjgyakorlat

Tükör

Nem fényképeztelek le. 

Most legalább tudnám, hogy nem csak káprázat volt, hogy belevájtam a körmeim az alkarodba, éjjel belecsókoltam a lapockáid közé és amikor csapzottan megöleltél, izzadtságfoltjaink összeolvadtak.

Szaladtam feléd a reptéren, te felkaptàl, megcsókoltál, forogni kezdtél velem, hagytad hogy többször is átfussak a lábaid között…nem, nem én voltam, igaz, a kutya és valójában a metrónál történt. De édes és puha ajkaddal engem csókoltál és hagytad, hogy a sós könnyeim a csókba vegyüljenek. 

Ha lenne fotóm, bebizonyíthatnám magamnak, hogy nem csak az érzékeimben hagytál nyomot, nem csak vágytam rád, tényleg valódi a gyorsan illanó illatod. Az agyam barázdái közé száz és száz kép van beszorulva, amelyek úgy pörögnek rohanva előttem, mint a régimódi mozifilmek, fakó színekkel, akadozva, de nem tudom, hogy álom vagy valóság filmje ez.

A lakás olyan rendes, helyiségről helyiségre járok, hogy vmi bizonyítékot találjak ittjártadra, de csak az írás a tükrön ami nem lehet a képzelet szüleménye. Bámulom a tükröt, kezed nyomát, az arcomon folyó könnyeket, arcodat, ahogy odaképzellek. Lefényképezem.

A kép életlen, nem làtszol. Újra csak azt a régi filmecskét pörgetem.

eszem

Zöldséges Muszaka logisztikusoknak

B terv. Hiába terveztem meg előre a heti menüt, a tegnapi nap váratlan eseményei miatt felborult az eredeti terv, és a mára szánt ebédet tegnap fogyasztottam el. Bánatosan nézegettem a hűtő szűkös tartalmát, mert persze vásárolni sem volt időm. Két szép darab padlizsán, cukkinik, zöldségek. Mi legyen veletek? Pont a napokban futottam bele egy muszaka receptbe, gyorsan belekapaszkodva a hirtelen támadt ötletbe, rákerestem. Rengeteg variáció, oké hús nincs, lesz zöldséggel, meg majd improvizálok, de ahogy olvasgattam a recepteket, a többség 2 óra körüli elkészülési időt jelzett…Na ne, ennyi időm nincs, épp hogy másfél órám van főzni, ebédelni, ennivalót csomagolni munkába, kutyát levinni, hajat mosni, elkészülni. Szóval improvizálás kilátásban, minden tekintetben.

Hozzátettem kb 3 adagra valóhoz:

– 2 nagyobbacska főtt burgonya

-1 padlizsán

-fél cukkini

-1 kaliforniai paprika

-1 zöld paprika

-1 fej lila hagyma

-2 gerezd fokhagyma

-2 dl paradicsomszósz

-só, bors, oregánó, kakukkfű

-5dkg puha kecskesajt

-5dkg juhsajt

-besamel 1 dl tejből

A burgonyát felraktam főzni, majd elővettem a csipogós labdát és játszani kezdtem a kutyával, tudtam, hogy maximum 15perces sétára lesz csak időnk, szóval szükség lesz egy kis extra mentális fárasztásra. Egy kis pattogtatás után koncentrációt követelő feladatokat adtam neki, kézmosás, és gyors zöldségszeletelés. A padlizsánt kb fél centis karikákra vágtam, megsóztam picit mindkét oldalukat és félretettem. Felszeleteltem a többi zöldséget, közben a burgonya készre főtt, hideg vizet folyattam rá, hogy minél hamarabb hámozni tudjam. A padlizsán karikákat serpenyőben kevés oliva olajon pirítani kezdtem. Labdapattogtatás. Padlizsán szeletek megfordítása. Labda eldugása-keresd! Padlizsán kész, tányérra szedtem, olajat löttyintettem a serpenyőbe és rászórtam a hagymát. Meghámoztam a burgonyát, addigra mehetett is a többi zöldség az üvegesre pirított hagymára. Labda a kutyára bízva, zöldségek a lassú lángra, futás a fürdőbe hajat mosni. Törülköző hajra teker, nyomás a konyhába megkeverni a zöldségeket, jöhetnek a fűszerek és a fokhagyma. Vissza a fürdőbe, nedves haj kifésülése, be a gardrób szobába öltözködni. Haj még nedves, ki a konyhába, jöhet a paradicsomszósz a puhára párolódott zöldségekre. Sajtreszelés, és már szépen sorjáztam is a felkarikázott főtt burgonyát és a padlizsán felét a tepsibe. A készre rottyant zöldségszószt ráborítottam, a kecskesajtot rámorzsoltam, rátettem a maradék padlizsánszeleteket. Meglocsoltam a besamellel, végül rászórtam a reszelt juhsajtot és zsupsz be a 200fokra előmelegített sütőbe.

Második felvonás. Cipő fel, labda el a helyére, kutya pórázra és a még mindig nedves hajammal nekiindultunk a negyed órás pisi-kaki-szimat körútra. Mire felértünk a lakásba meglehetősen ínycsiklandó illatok fogadtak, a sütőt feltekertem 250fokra és bevonultam a fürdőbe a félig megszáradt hajamat formára szárítani. 5 perc múlva aranybarnára sült a muszaka tetején a sajt, így kikaptam a sütőből, egy szeletet gyorsan tányérra is tettem hűlni és neki láttam összecsomagolni délutánra az elemózsiást na meg a táskámat. A kutya bánatosan nézte a tányéromat miközben az asztalhoz igyekeztem vele hogy gyorsan megebédeljek, azt hiszem nem lettek volna ellenére a görög ízek. Kali orexi!

látom

Jon Krakauer: Út a vadonba

Eredetileg a filmet akartam megnézni egy ajánlás miatt. Szinte sosem nézek filmet anélkül, hogy kritikákat olvasnék róluk, most sem történt másképp. Inspiráló filmként írták le, ahogy ajánlója is tette, és nem meglepő módon akik a film alapjául szolgáló könyvet olvasták, nem voltak teljesen elégedettek. Miután az utóbbi időben alig volt időm olvasni és az éjszakás műszak miatt több filmet is megnèztem, a könyv mellett tettem le a voksomat, örömmel konstatálva, hogy megtaláltam Scribd-en.

Krakauer nagyszerűen utánajárt a történteknek, és megértésre törekedett, ezt akarta nekünk is átadni. Leíró, vadregényes kliséktől mentes stílusa nagy segítség volt ebben, néhol – még a konklúzióinak levonása előtt – ordítva világított az a bizonyos szál, ami felnőtt életünk mozgatórugóira rátekeredik és ha nem látjuk meg és nem állunk neki fel- és lefejteni – észrevéve vagy észrevétlenül – nem azt az életet éljük, amiben szabadon szárnyalhatunk. A hangsúly a szabadságon van, amit mindannyian keresünk, csakhogy a belső szabadság nem összetévesztendő a külső, kötöttségeket és konvenciókat leràzó életmóddal. Segíthet megtalálni, nem vitatom. De nyitott szemmel és nyitott szívvel kell megélni. Nyitottan arra, hogy nem csak egyféle igazság létezik és felismerni önmagunkat a történetben. Amikor Krakauer a saját történetén keresztül próbál még mélyebb megértést adni Chrishez, ő maga is kimondja: azzal, hogy elszántan a fejébe vette, hogy ha megmássza az Ördög hüvelykujját, azt hitte, hogy egyszerre helyre kerül majd minden, ami rossz volt az életében. Ahogy én is csalódtam az El Camino végén, hogy nem történt meg az a katartikus csoda, amit az út teljesítésének tulajdonítottam. Nem csoda, kívül keresni, ami csak belül felszabadítható…kudarcra ítélt vállalkozás. De már maga a felismerése ennek könnyít néhány kilót a terhünkön és könnyebb rátalálni ezután arra a belső ösvényre, ami majd a vágyott helyre vezet. Hasonlóan nehéz lesz, mint túlélni a vadonban, vagy gleccsert mászni. Legalább ugyannyi bátorság és kitartás kell majd hozzá és jó ha van megfelelő túrafelszerelés is. 

Chris Ron-nak(kérésére valódi nevét elhallgatja Krakauer)írt levelét sokszor elolvastam egymás után, folyamatosan fejtve le a sallangokat róla. A világ nem fekete és fehér – ő is végletesen gondolkodik – de van amiben Chrisnek igaza van: merni kell változtani és nyitottnak kell lenni az újra, az élet más örömöket is tartogat, csak el kell indulni felfedezni őket. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy fontos a megfelelő táplálék. Ami belülről fakad és ezáltal messzire juttat bennünket. 

ujjgyakorlat

Nem tehetek róla

Lesz egy tetoválásom. Az lesz a szöveg, hogy “Nem tehetek róla”. Még nem tudom hová tetováltatom, hogy majd mindig láthassam. Hogy a bőrömbe varrt mondat majd egyszer csak átszivárogjon a sejtjeimbe, a zsigereimbe és végre felszabadítson. Hogy szabadon már csak azokért a dolgokért kelljen egyenesen megállnom, amelyekért valóban felelősséggel tartozom. Hogy ezt a tagjaimat megbénító zsibbasztó rettenetet végre egyedül zuhanni hagyjam, és soha többé ne sodorjon magával. Hogy soha többé ne kelljen félnem a földbecsapódástól, és az ezerfelé gurult atomjaimat szedegetnem. A tinta erős és különleges lesz, a régi húst felmarja, az újat növekedni hagyja. Szikrázó ragyogással tölti meg majd átszivárogva az ereimben csordogáló vért, minden egyes szívveréssel és pumpálással még több életet töltve belém. A zsigerek mélyére hatol majd, és a csontjaimba, minden molekulámmal egyesülve. Élni fogok. És a tetoválás minden nap emlékeztet majd rá. Hogy élek. Hogy magamtól, hogy a sziklát repesztő apró szárba szökkenő magból csodás fát neveltem. Ami hajlik, csavarodik és zilálódik a viharban, az évszakok változásával mindig elvesziti jelen valóját, de minden egyes alkalommal újra és újra hajt, gyümölcsöt hoz, árnyékot ad, biztonságot, majdan meleget, ágyat, papírra írt szerelmes levelet.

érzem

Holdfény

Egész este vastag, duzzadt felhőkben úszott a Tibidabo. A kivilágított templom fénye kísérteties hátteret kölcsönzött a lila felhő csomagoknak. Eső lesz, biztos voltam benne. A szél ki-be járt az ablakokon, megmozgatva függönyöket, ajtókat lengetve. A teraszon vacsoráztunk, és tudtam, egy időre utoljára. A dolgozóban olvastunk, és tudtam egy időre utoljára. Amikor nem figyelt, a talpát bámultam, a combját, a vádlija vonalát és befelé nyeltem a könnyeim. Bután fecsegtem, bármiről, mindenről, csak magam mellett volt jó tartani, de előbb-utóbb elindult, hogy nyugovóra térjen. Én még maradtam. Töltöttem az időt, készültem az előttem álló éjszakákra. Odakint aranyozott szélű felhők úsztak, s egyszer, úgy háromórahúsz táján teljes erőből megmutatta magát a hold.

Bámultuk egymást hosszan, inkább én őt, a hold hagyta magát, hagyta hogy tökéletlenül kerek képe bennem tükröződjön. Csak annyira volt kerek, mint egy egyszerű vajas linzer, aminek épp csak megnyalták a szélét…majd nagyot haraptak belé. Igen, lesz telihold, napokon belül hamarosan. Igen, lesznek még sós könnyek, duzzadtan, hisz elmegy, napokon belül, hamarosan.

14 éves voltam, azaz még épp nem, mert nem töltöttem, amikor az akkori szerelmemmel 2 hetet távol töltöttünk egymástól. Még nem volt mobiltelefon, nem volt internet. De  nagyon akartunk kapcsolatban maradni. Hát azt találtuk ki, hogy minden este pontban 8-kor felnézünk a holdra, és akkor együtt leszünk. Soha nem fogom megtudni, hogy vajon így volt-e, hogy kölcsönös volt-e, de én biztosan minden este 8-kor az eget kémleltem. Hittem, erősen, hogy valaki a hold túloldalán csak rám gondol, és csak rám vár, hogy mi összetartozunk, és a hold a tanúnk rá.

Forog a föld. A vajas linzer szerű hold mérhető perceken belül került ki a látószögemből, és bukott alá egy háztető mögött. A vállgödrére gondoltam, a bőrének illatára, és a pancserságomra, hogy most még csak két ajtónyitásnyira van távol tőlem. Most még igen. Nem haboztam, benyitottam, odabújtam. Az állcsúcsom pont illett a vállgödrébe. Nem, nem a holdfény világított meg minket, csak az utcai lámpa fénye. Mit számít, holdon innen és túl. Ma itt vagyunk. Holnap nem.

پس-زمینه-شب-و-ماه_581076345